Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
tukban egészen Sztambulig meg sem álltak. Károly és János katonái egy darabig üldözték őket, majd megunták a hajszát és visszatértek a táborba. — Jaj neked Kara Musztafa! - kiáltotta a szultán, mikor hírét vette a nagyvezér futásának. — Jaj neked Negyedik Mohamed! — kiáltotta a próféta.- Jaj neked próféta! - kiáltotta a világot tartó Allak, s bizony az 1683-as évtől kezdődően az egész török kompánia csak jajongani bírhatott, mert hová nem a keresztény vitézek csaptak, oda csapott a szultán, és csapott Mohamed, és csapott Allak. Végéhez jutott a törökuralom. Egy év sem kellett, vezetésem alatt visszahoztuk birtokunkba Kanizsát, a legerősebb nyugati töröktanyát, s alig két év múlva Buda is a felmentő seregek kezére került. A túlvilág őrei örömkönnyeket hullajtottak a pusztává silányult országra. Boldogok voltak, hogy furfangos tervük valóra válhatott. S az angyalvíz folyni kezdett szerte a vidéken, megduzzadtak az erdei patakok, és megduzzadtak a folyók. Hatalmas terményt ígérgettek az eljövendő évek. * * * Zúgott az eső, mosta tisztára a falakat, locsadékra áztatta a földeket. Szívtelenség lett volna akár a kutyákat vagy az igavonó barmokat is kicsapni ebben az ítéletidőben. S ahogyan a felhők rásúlyosodtak a vidékre, valahogy akként súlyosultak egymásra a szobák ölébe zárt szerelmesek. Nagy fekete hasak terültek rá a kiaszott földekre, s a föld itta magába az izzadtságot, mintha tízévek óta szomj áztatták volna, mintha tíz éve egy korty nedvesség sem gördült volna le a torkán, s amikor már jól teleitta magát, fenséges zöld pázsit nőtt rajta, he- verészésre való puha bunda, s aztán a zöldön virágok ütöttek át, margaréta, ka- kasmandikó, pipacs és búzavirág. S most már a napnak jött el feladata, hogy tovább színesítse a vidéket, hogy felmelegítse a fóldtalajt, s fekhelyül kínálja a megfáradt vándoroknak. De a felhők nem akartak tovább állni. Csak gyömköd- ték volna bele a földbe vizeiket, s a föld már oly csatakos lett, hogy kidőlni akartak a füvek először, aztán a virágok, végül a fák gyökérzete is engedni kezdett. Ha most szél törne a tájra, elsodorna mindent, görgetné maga előtt a hatalmas erdőségeket, a virágos mezőket, görgetné egészen Sztambulig talán, s ott lökné bele a márványos tengerbe. És sírni kezdett akkor a föld: — Ha életet adtál kedvesem, most miért akarod, hogy elvesszem azt? És mondja erre a felhő:- Ami élet volt ennek előtte, miért ne lenne élet ezekután?- Felhő, felhő, mi írja volt fájdalmamnak, most méreg lett. Ha nem hálhatok a nappal, elpusztulok. — Hisz cseppjeim csillognak, akár a napnak fénye, hisz vizeim átmelegszenek hasamban, s langyos tejként mosogatják arcodat. Ha nem volnék, ki őrizné éjjel álmodat, ki vigyázná nappalaidat?- Csillogó cseppjeid késeket szúrnak belém, langyos tejedtől megfonnyad az arcom, ne légy őre pusztulásomnak! És akkor a felhő hasát keserves sírás metszette ketté, a hasadáson át pedig ömleni kezdett a víz, mintha az ég folyna ki ott, mindenféle messzi csillagok, holdak és bolygók. És sodorta az ár messzire le délnek a vidéket, a gyönyörű és földtest darabokra szaggattatott, úszott a lába, utána a keze, s aztán a hasa, a melle, a szemei, a homloka, a szája. Úszott minden, sodródott szétszórtan, míg 5
