Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
Háy János Dzsigerdilen- a szív gyönyörűsége - (részlet) Abban a faluban születtem, ahol Szilveszter, az áruló lakott. Én alig voltam tíz éves, neki már gyerekei voltak. Szilveszter a párkányi szandzsák bíróságára járt tanúskodni keresztény testvérei ellen, a törökbírák kedve szerint. Egy perügy során beleszeretett a nosztrai Boszorkány nőbe, akitől megkapta mindazon szerelmes öleléseket és becézgetéseket, melyeknek hiányát élte otthon. Am elérkezett a pillanat, amikor választania kellett, kivel teljenek napjai a jövőben. És választásra jutni nem volt képes. Olyannyira szerette volna ezt is és azt is mondani, hogy az erőfeszítés elrekesztette szavai folyását. Vagy tíz évet élt némán, hogy egy szó nem hagyta el az ajakát, mikor az úr végre megkönyörült rajta, s elszólította földi világunkból. En éppen akkor érkeztem meg hosszú vándorlásomból, melynek során a legékesebb gyémántot, s szív gyönyörűségét vágytam volna megszerezni, amelyet a törökök dzsigerdilennek neveznek, akkor értem újra szülőfalumba, amikor a harangok vad kongással verték ki földi világunk színteréről Szilveszter, az áruló lelkét. Most, mielőtt a temetői forgatagnak hátat fordítanék, mielőtt Szilveszter föld alá süllyesztett tetemét végleg elhagyom, beszélnem kell azokról a napokról, míg én a gyémántot kerestem, azokról az eseményekről, melyek sorsomat egy lapra tették az árulóval. Mert közelebb áll egymáshoz egy boldogtalan vitéz, s egy boldogtalan töröknyaló bérnöc, mint egy boldog vitéz és egy boldogtalan. Mintha mind, ki boldogtalan, boldogtalan vitéz volna, ahogyan a halottak halottak, s az élők. Az itt következő események a török kipucolásának fenséges éveit idézik, azokat az örömtől súlyosult éveket, melyek észrevétlen köpték rá sorsunkra a boldogtalanságot, amikor én Annával végre elhagyhattam babócsai bújóhelyem, s újra Budára jutottam. F M ^ gy évvel Babócsára érkezésünk előtt, minden megváltozni látszott a török elleni harcban. Negyedik Mohamed, az unalomig uralkodó szultán álmában gonosz dzsinnek jelentek meg, körbetáncolták ágyát, és röhécseltek rajta.- Mit kerestek itt? — kérdezte az álombéli szultán.- Jöttünk a lelkedért - válaszolták a dzsinnek.- Mért vinnétek el, hiszen nem váltottam még be uralkodásom célját, nem tettem a fenséges Allak elébe a hitetlenek földjét.- Hát éppen ez az - vihorásztak a dzsinnek —, de meguntuk már a várakozást, miként az egész birodalom halálra unja magát, mind imádkoznak, hogy veszejt- sünk már el tégedet. S amint ezt elmondták a dzsinnek, nekiestek, hogy megkeressék a szultán lelkét. Nyúlkáltak a fej belében, aztán a mellkas alatt. „Megvan?” - kérdezték egymástól. „Nincs, a fejben nincs, a hasban nincs, a szívben nincs, a lábakban nincs, a kezekben nincs, a szájában sincs.”- Hát bizony ennek nincs is lelke - mondta az egyik mérgesen, - már megint feleslegesen jöttünk, az az átkozott Allak túljárt az eszünkön. 3
