Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 12. szám - Lászlóffy Aladár: Bánkok vagy bunkók

pesti vagányság mondaná. Nem bunkóskodni vagy bánkódni aktuális tehát, hanem élni s az egyetlen élet alkalmából cselekedni. Husztnak csak a romjait csatolták Kölcseytól a „határon túlra”, a várhegy bázisa: „hass, alkoss, gyarapíts” - kapható néha még a maradék honban is. Csak fennhangon tisztázni kell a párcentis tévedéseket: hogy például Toldi volt nápolyi Johanna III/III-as zsoldosa és Pató Pál negyvennyolcas nemzetőrkapitány. De ha nem esünk hasra megint a szimbólumok előtt, akár úgy is maradhatnak a „történelmi tények”, ahogy belénksulykolták őket, nagy igyekezettel és nagyon is nemes szándékkal eleink. Itt mindenki olyan családfáról nem esett messze, mint egy-egy Jókai-hős, vagy mint egy József Attila-fajta: „mai magyarok”. S persze mindenki véges-végig épp „mai magyar” volt, ez mentett át a legnehezebb szakaszokon, mikor elbizakodhattunk volna, mert jól ment. A bajban csak megmaradunk valahogy.

Egy nem esett jól. Egy s más. Mi tudtunk Erasmusról (ő is rólunk); évszázadokkal azelőtt elkezdődött az Itália-járásunk. Balassitól, ha nem a Halotti Beszédtől fogadtuk tudatosan a külhoni, európai hatásokat („normák” - ahogy ma mondanák, tehát integrálódtunk), legalábbis honosítottunk. „Ami Vörösmarty elődeinek a jeles alkotások, korépítő eszmék tárháza” - mondja Hankiss János (Európa és a magyar irodalom) - „az Vörösmarty számára eleven, szerves közösség... Amikor Vörösmarty Európára gondol, nemcsak a remekírók jutnak az eszébe, mint legtöbb előfutárának, hanem a szenvedő és vétkező s mégis királyi diadémot viselő ember, mindenütt azonos végletekkel és harmóniákkal, harcokkal és gyöngédségekkel”... „Nem elég átvenni Európától földlökéseket és továbbítani őket úgy, hogy végigfussanak a Kárpát-medencén, otthonosítani azt, ami Európa levegőjében van. O cselekvőleg avatkozik bele az európai szellem kialakításába”. Sajnos, „népek hazája, nagy világ” azóta már többször, rágalmazóinknak hitt inkább. Ez a mi pillanatnyi bajunk, mélypontunk. De „ez a mi munkánk” is — „és nem is kevés”. Hogy meddig megy ez még? - kérdem magyarként, egyáltalán nem(csak) Európától, hanem önmagunktól főleg. Több mint shakespeare-i, ahogy egyenként folyton belehalunk, s közben egyre többen leszünk. A múlt nem égi, nagyon is földi fökönyvelés, működő tőke, uraim! - mondtam volna, ha legalább valamelyik Mikszáth-regényben a szónoki emelvényen lengetném galambszürke cilinderem, melyből az utolsó érvek nyulacskáit ma előhúzom. Ma húzom elő, közismert, divatjamúlt irodalomcentrikusságom, ergo használhatatlan elemzésem, diagnózisom, jóslatom végső eláztatása gyanánt:- Azért ne felejtsétek, hogy itt a nemzeti Bánk volt a nádor, mielőtt a Nemzeti Bankra bízták volna a parádé további vezénylését. Ez világjelenség. De remélhetőleg lesz még, aki ezt is kibírja, rajtunk kívül is.

60