Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)

és az európai zsidó-keresztény kultúra normái szinte egybeesnek. De én a szekura- lizált világot szeretem jobban, hivatkozást a törvényekre, a génekre. Nem szeretem a viták ilyen befejezését: ez Allah (vagy akár Jehova) akarata!- Eveid során több kritikus időszakot éltél át. Van, amit másként kellett volna tenned, ami miatt lelkiismeretfurdalásod van?- Legérzékenyebb, legtudatosabb koromban éltem át a második világháborút. Ezt a rettenetes sokkot, a holocaustot. Nyugodtan mondhatod, mivel felnőtt fejjel éltem abban az időben, így akarva, akaratlanul én is részt vettem abban. Feleségemmel, aki akkor volt 18 éves, a napokban töprengtünk azon, mit tudtunk volna mi akkor máshogyan csinálni. Az emberben ugyanis ott lappang a lelkiismeret-furdalás, hogy talán mégsem tett meg mindent a szörnyűségek elkerüléséért. Lényegében 1942- ben tudatosult bennem, hogy mi történik. Addig a munkaszolgálatosok engem nem nagyon izgattak, hiszen én is voltam munkaszolgálatos. Behívtak, ástam, lapátoltam, sokszor lehetetlen körülmények között dolgoztattak minket, de azután leszereltek és behívtak helyettünk másokat.

Ha ezekre az eseményekre gondolok, ma újból és még jobban nekikeseredem. Fiatalkoromban megdöbbentem, mikor Marxtól megtudtam, hogy az emberiség története osztályharcok története. Ma, bármilyen szörnyen is hangzik, az a lehangoló érzésem, hogy az emberiség története a holocaustok története. A Ruandában történtek, de legközelebb, a Balkánon történtek valószínűsítik az ilyen abszurdumnak tűnő felfogást. Egyik szomszédos állam politikusa a mi 1100 évvel ezelőtti honfoglalásunkat is népirtásnak, holocaustnak nevezte.- Azért az életnek nemcsak szomorú, tragikus pillanatai vannak. Te például már most elmondhatod a tiédről, hogy Jó mulatság, férfimunka volt”.- Nézd, meséltem már neked arról, hogy Egyházasfalu határában, a termőföldek sarkában volt egy kis liget. A bokrok között fácánok fészkeltek, s egy óriási tölgyfa árnyékában kis kápolna állt. Előtte, jól látható helyen versike volt olvasható. "Istennél van a cél" hirdette a címe, és minden strófája ezt ragozta végig, megható sorokban. Az utolsó néhány sorra ma is emlékszem:

Istennél van ugyan a cél, de e szép világból engemet korán Uram el ne végy.

S tudod, ahogyan ott az ember az óriás fák alól kitekintett a mezőkre, a nadrág- szíj-parcellákra, melyek ecsetvonásokként festették különböző színűre a határt, érezhette, ennél csodálatosabb dolog nincs. Ha én amerikai milliomos lennék, megvásárolnám Egyházasfalu termőföldjének egy részét, felparcelláznám, egyikbe bíborherét vetnék, a másikba kukoricát, a harmadikba repcét... Olyan lenne, mint az Isten kertje, ennél gyönyörűbbet elképzelni sem lehetne.- Milyen jó azért, hogy neked megadatott a szellemi sokszínűséget, az összefüggés- rendszerek gazdagságát is megismerni. Sokkalta jobban, mint az átlagembernek.- A nagy szellemi kihívások egész életemben izgattak. Maxwell-egyenletek, általános relativitáselmélet... mindezeket olyan csodáknak éreztem, amiből nincs is több a világon. Öregkorban másfelé tolódik az ember figyelme. Egyre inkább a mindennapi élet apró szépségei ragadnak meg.- Mert most van időd erre is figyelni, elmerengeni.- Nem, nem, másról van itt szó. Ez már a leépülés jele.

Bármilyen furcsa, a szeretet, a vonzódás a másikhoz, egy kis állathoz vagy gyermekhez, ez mind-mind megvan az állatvilágban is! Ami nincs meg: vonzódás az emberi agy bonyolult logikai konstrukcióihoz, amelyek azonban — minő csoda - a való93