Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)

relvény közé. Akkor láttam meg, hogy három vagonnal előttünk, melyet találat ért, egy ember fekszik szörnyű sebbel és segítségért kiáltozik. A szabályt mindannyian tudtuk, el a vagonoktól, mert jön a következő áldás. Két barátom már mászott is a szerelvény alatt, én pedig minden józan ész ellenére elkezdtem a sínekkel párhuzamosan a sebesült irányába rohanni. A következő gép telibe találta a vagonunkat, ahonnan pillanatokkal előbb kiugrottunk. A légnyomás a másik szerelvény kerekei közé vágott, de mivel már elég távol jutottam, csak megsebesített. Két társamat, akik a sínre merőlegesen, a másik szerelvényen átmászva igyekeztek távolodni, felcsavarta a tengelyekre, szétszaggatta a bomba. Azonnal meghaltak.- Ha nincs benned a kötelességtudat, már nem élsz.- Ha nincs benne a génjeimben... A kötelességtudat? Ha nagyon szigorú lennék önmagamhoz, be kellene vallanom, hogy itt nem a kanti kategorikus imperatívusznak, tehát egy morális elvnek génekbe kódolt megjelenítéséről van szó. Sokkal inkább arról az ügybuzgóságról, hogy a társadalmi vagy a környezeti elvárásoknak megfeleljek, minden áron, minden körülmények között. Ez az, amit stréberségnek szokás nevezni. Lehet, hogy ez van bennem kódolva. Az biztos, hogy ösztönösen cselekedtem. Jajgatott valaki, s én megindultam felé. A sebesült törzsőrmestert azután behúztam magam mellé, a vagon alá.- Génjeid kódrendszere mozgatott akkor? Nem a vallásos nevelésed, a vallásosságod?-Tudod jól, vallásos családból származom, pap emelt ki a környezetemből, papot akartak nevelni belőlem, komolyan vettem a vallást. Én magam is, úgy tizenhat éves koromig bencés szerzetes, matematika-fizika szakos tanár akartam lenni. Ma is hálás vagyok nekik azért, hogy én a katolikus vallást belülről élem meg, nem úgy, mint a hinduizmust vagy az iszlámot. Ez nekem nagy élmény, kulturális többlet. De hát hamar eljött az idő, amikor rádöbbentem, bármilyen nagy kulturális érték a vallás, azokra a kérdésekre, melyekre a hívőknek megfelel, nekem nem ad választ. Magyarul, nagyon éles törést okozva szemléletemben eljött az idő, amikor bár tiszteletem, becsületem és vonzalmam megmaradt a katolikus vallás iránt, mégis eljutottam olyan állapotba, amit egy amerikai filozófus így jellemzett találóan: "Nincs Isten, de Szűz Mária az ő édesanyja". Vagy miként Anatol France, a hitetlen, szobájából kápolnát formált gótikus színes ablakokkal. Ez az érzés bennem is megmaradt, a válás dogmatikus téziseire azonban nem rezonálok.

De megmaradt még más is. A gyerekkori havi gyónások hatása máig elkísért és kísért: a lelkiismeretvizsgálat, ami kötelezően megelőzte a gyónást. Őszinteség, kritika önmagámmal, másokkal szemben, megértés, megbocsátás. Talán még ebben az interjúban is érezhető valami ebből az attitűdből.-Istenhittel könnyebb az élet?-Valószínűleg igen. Bár, nem... Nem tudom. Az e világi igazságtalanságok, szörnyűségek értelmezésének, elfogadásának egyetlen lehetséges, megnyugtató módját az istenhit adja. Majd odaát minden a helyére kerül. Istenhit nélkül együtt élni az emberi nyomorúsággal csak úgy lehet, ha néha sikerül megfeledkezni róla. De azért mindig bennem motoszkál a kérdés: van-e olyan ember, akiben komoly istenhit él? Aki meggyőződéssel hiszi azt, amit a Hiszekegyben vagy a Miatyánkban elmond. Hallottam példaként emlegetni, hogy olyan vallásosnak kell lenni, mint egy bretag- ne-i parasztnak..., nem, mint egy bretagne-i parasztasszonynak. Na most, én ugyan nem találkoztam bretagne-i parasztasszonyokkal, de az egyházasfalui parasztasszonyokkal sokszor álltam ravatal mellett, hallgattuk, hogyan zuhognak a hantok a sírba eresztett koporsóra. Annál borzalmasabb hangok nincsenek. Láttam őket, amikor elsiratták szeretteiket, hallottam, hogyan beszélnek, miként vélekednek a halálról. A halállal történő közvetlen szembesüléskor mutatkozik meg, mi

91