Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)
ben akkor is feleslegesnek tartottam volna, hogy bárkinek is szóljak. Már el is felejtettem az egészet, amikor elért a megdöbbentő hír, a fiút nem vették fel az egyetemünkre. Az édesanya sírva, nem kis szemrehányással a hangjában telefonált, megkapták a végzést, az elutasítás indoka a színtévesztés. Általában uralkodom az indulataimon, de látod, még ennyi év után is fejembe megy a vér, amikor erre az ügyre gondolok. Gyorsan tájékozódtam: a fiúnak kiváló eredményére tekintettel nem kellett volna felvételiznie, de a felvételi bizottság behívta beszélgetésre. Egyházi iskolában érettségizett, szóba került a vallásossága, a hite. ("Harcos antiateis- ta” - hallottam jóval később.) A dékáni hivatalban nyilván elég ingerülten vontam kérdőre az illetékeseket: komolyan gondolják ezt az indoklást? A visszautasításuknak az orvosi vélemény mögött megbújó igazi oka nem az-e, hogy a gyerek vallásos? „Simonyi egy szerzetesi iskolában végzett jelentkező ügyében durván és agresszív módon megkérdőjelezi a kar vezetőségének jóhiszeműségét és kompetenciáját, a felvételi bizottság ugyanis orvosi kérdéseket nem tárgyalhat..." - került később a jegyzőkönyvbe. A fiú fellebbezését a Műegyetem rektora, majd a művelődési miniszter is elutasította. Törvényességi óvás következett, melynek során először is kiderült, hogy az orvosi alkalmasságról szóló törvényben kiemelt szedéssel áll: az orvosi vélemény javaslat jellegű, elfogadása az adott intézmény vezetése számára nem kötelező. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy a színtévesztés éppen a híradástechnikusoknál a törvényben szereplő taxatív felsorolás szerint sem akadály. A bíróság döntése ezután az egyetemünkéhez hasonlóan "korszerű" volt: a fiút nem kell felvenni az egyetemre, különben is már decemberben jártunk. Az elutasításához keressen más indokot a Műegyetem! Fél éves késéssel megszületett az egyetem valós indokot tartalmazó elutasító végzése, melyben már a fiatalember ideológiai hiányosságaira hivatkoztak.-Azokban az időkben, gondolom neked sem járt köszönet ezért a kiállásért.- A Párt berkeiben ebből is Simonyi-ügy lett. Bosszantotta őket a hullámverés. Amikor egy ideológiailag nemkívánatos felvételizőt, aki igaz, nagyon tehetséges (ami külön baj!), a néha lelkiző pártértelmiség számára is megmagyarázhatóan orvosi indokkal lehetne kirúgni, akkor jön valaki, akinek szerintük semmi köze az egészhez és "zavart kelt a fejekben". A történetnek epilógusa is van. A fiatalember egy évig dolgozott, de újra már nem próbálkozott bejutni a Műegyetemre. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus szakára jelentkezett. Felvették. Kiváló kutató lett belőle, még egyetemista volt, amikor a postás levelet hozott tőle. Elküldte nekem az első publikációját, mely a szakma neves külföldi lapjában, a Physical Review-ban jelent meg. A napokban olvasom az újságban egyik informatikai szakközépiskolánk igazgatójának nyilatkozatát. Örömmel újságolja: az orvosoknál sikerült annyit elérni, hogy csak a színvakság, a színtévesztés súlyos eseteit tekintsék a felvételt kizáró oknak, közepes és enyhe színvakság esetén a pályázó felvehető. Uram Isten! Hát még mindig itt tartunk?!- Meglehet itt tartunk, de mégis mit kellene tennünk? A pályaalkalmasság orvosi megítélését és annak jogi szabályozását is teljesen újra kellene gondolni. Az egész világon arra törekednek, hogy a hátrányos helyzetű testi, esetenként lelki fogyatékos embertársaink számára egyre több foglalkozásra teremtsünk lehetőséget. Pedagógusok, pszichológusok, pszichiáterek, orvosok, ápolónők számára ez lelkesítő kihívás. Szívmelengető példák sokaságát látja az ember. A technika, az orvosi tudás a humánummal karöltve csodákra képes. A legszebb krisztusi cselekedet a bénákat járóvá, a süketeket hallóvá tenni. S ezek a segítséget adó Krisztus-emberek ma is közöttünk vannak. 86
