Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)

— Természetesen átgondoltam, amit mondok, és természetesen van benne némi túlzás. Amikor az igazamat igyekszem bizonyítani, nyilvánvalóan a pedagógus beszél belőlem. A pedagógia pedig tudvalevőleg a megengedhető túlzások tudománya. Enyhe túlzás, amit mondok, azért teszem, hogy a lényeget kiemeljem. Egyébként azt hiszed, Mózes valóban olyan izmos volt, mint amilyennek Michelangelo ábrázolta?!

Azt hiszem, csak az első pillanatra meghökkentő az, amit mondtam. Az alapkérdés tehát, hogy eltávozhatunk-e szabad akaratunkból az életből, vagy sem és ki dönthet ebben a kérdésben. Jobb lesz, ha ennek megvilágítására egy hasonlattal élek. Adva van egy ország, melynek polgárai nem utazhatnak külföldre, csak egyesek, a kiváltságosak. Gondolatban nem kell messzire mennünk, sem térben, sem időben. Fölvetődik tehát a kérdés: kik utazhatnak, kik léphetik át a határt? Hozzon rendeletet a törvényhozó testület! A törvény megalkotásakor azonban nem a vámosok és a határőrök véleményét kellene alapul venni. Ők ugyanis érdekeltek ebben a kérdésben. Az ő szavuk semmivel sem érhet többet, mint az átlagemberé. Arról persze kikérhetjük a szakmai véleményüket, hogy az adott törvényjavaslat milyen feltételek mellett hajtható végre ott, a határon. És ha egy határőrnek az a véleménye, esküt tett, hogy mondjuk - Mrozek után szabadon - a Károly keresztnevűeket nem engedi át, ehhez joga van, de akkor ne menjen határőrnek!

Az orvos, ugyanúgy, mint a vámos, lényegében csak abban érdekelt, hogy az ő súlya, döntési szerepköre, fontossága az adott kérdésben minél nagyobb legyen. Személyes sikerének tekintheti a halál időpontjának minél távolabbra tolását és ugyanakkor mentesül minden felelősség alól. Szakmai elismerés tárgyát képezheti a súlyos beteg életben tartása, aki esetleg már sem nem lát, sem nem hall, teljes bénaságban, esetleg kómában fekszik, de ideig óráig még műszívvel, művesével, lélegeztető géppel, miegyébbel nem engedjük át a túlvilágra.-No de, ez a fajta sikeréhség kutatóként téged is motivált. Gondolj bele, Sopronban milyen lázasan igyekeztél magreakciót létrehozni a gyorsítóberendezéseddel.- Nem mérek kétféle mértékkel! A saját szakmámban is ugyanez az álláspontom: az atommagfizikusokat nem kell és nem is szabad megkérdezni arról, hogy gyártsunk-e atombombát, netán bevessük-e azt. Szorítkozzanak ők csak a pontos tájékoztatásra, a hatásra, az előállítás költségeire vonatkozóan. Dönteni nekem, neked, neki kell, a társadalomnak. Legyen szó atomerőműről, árvízszabályozásról, bálna- vadászatról, a döntéshozást ki kell venni a szaklobbyk kezéből.

Az információ átadó és a döntéshozó szerep felcserélése engem mindig érzékenyen érintett, gyakran tett ingerültté. Elmondok egy példát az életemből, hogy ennek a társadalomra káros, az egyénre tragikus következményeit érzékeltessem. A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, 1965 tavaszán történt. Jól tudod, akkoriban a Párttal, a legjobb indulattal sem lehetett felhőtlennek nevezni a kapcsolatomat. Ez az eset volt az utolsó csepp a pohárban, nekem is, nekik is. Egy nagyon tehetséges gyerek, az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny helyezettje a villamosmérnöki karra jelentkezett. Az érvényben lévő szabályok szerint ezek a diákok felvételi vizsga nélkül bejuthattak az egyetemre. Ismertem a gyerek szüleit, az egyik nap felkeresett az édesanyja és kétségbeesve panaszolta, fiának a jelentkezési lapjára az orvos rávezette: színtévesztő, híradástechnikus villamosmérnöknek nem alkalmas. Jót derültem ezen, nyugtatgattam, ennek semmilyen jelentősége sincs, ilyen alapon engem is alkalmatlannak minősíthetnének, mivel enyhén színtévesztő vagyok. Mit képzel a "kedves szülő" a villamosmérnöki kar döntéshozó testületéről, ők csak jobban tudják, mi a fontos ahhoz, hogy valakiből jó villamosmérnök legyen! - Én azért nagyon félek - aggodalmaskodott az anyuka. Elvi ellensége voltam minden protekciózásnak, de még ha nagy "kijáró" lettem volna, ebben az eset85