Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Orosz László: Kenyeres Zoltán: Irodalom, történet, írás
Kenyeres Zoltán: Irodalom, történet, írás A cím vesszővel elválasztott három szava voltaképpen egyetlen összetett szóként is olvasható: irodalomtörténet-írás. Egymástól elválasztva azonban külön hangsúlyt kap mindhárom elem jelentése. A szerzőt idézve: Jrodalom: ez azt jelenti, hogy az irodalomról szóló tudmány az irodalom részét alkotja [...]. Történet ez jelenti az alapját képező feldolgozásmódot. A harmadik szó, az írás pedig azt a cselekvést jelöli, melynek terében létrejön az irodalmi mű, a művet létrehozó írószemélyiség és a róluk szóló értekezés.” 1984 és 1994 között írt tanulmányokat tartalmaz a kötet, egy részük itt jelenik meg először. Bevezetésként tíz lapon, lényegkiemelő tömörséggel tekinti át Kenyeres a magyar irodalomtörténet-írás történetét. Két hosz- szabb tanulmány követi ezt Múlt összegező címmel: Horváth Jánosról és Lukács György 1945-ig írt magyar irodalmi tanulmányairól. Mindkettő részletesebb ismertetést érdemelne, ezúttal mégis meg kell elégednünk megállapításaik summázatával: Horváth nemzeti klasszicista értékrendje Arany Jánossal csúcspontra juttatta s ezzel mintegy le is zárta irodalmunk fejlődését, Lukács egyre jobban ideológiai, sőt napi politikai korlátok közé zárta magát, csak ritkán tudott ezeken fólülemelkedve valódi értékekhez eljutni. Két hosszabb tanulmány található a Félmúlt cím alatt is. Az egyik az 1945 utáni évtizedek irodalomtörténetét tekinti át, a másik - mintegy kiemelve ebből - a korán elhunyt Béládi Miklóssal és nemzedékével foglalkozik. Mindkettő azt érzékelteti, hogy a 60-as évek közepétől, ha igen lassú lépésekkel és időleges megtorpanásokkal is, kijutott irodalomtörténetünk a kötelező ideológia ketrecéből. Tanúi ennek az akadémiai irodalomtörténet régebbi korokkal foglalkozó kötetei. A jelenről azonban még sokáig nem lehetett szabadon írni. Az 1945 utáni irodalommal foglalkozó „hetedik” kötet kéziratát újra meg újra kifogások érték, védekezésül a befejezés halasztódott, a terjedelem egyre növekedett, végül is a négy rész hat kötetben jelent meg 1981 és 1990 között. Kisebb ellenkezést kellett leküzdeniük a részlettanulmányoknak, monográfiáknak. Béládi irodalomtörténészi pályája erényeként értékeli Kenyeres, hogy Illyéstől, Németh Lászlótól eljutott Mészöly Miklós és Tandori értéséig, befogadásáig. A kötetnek mintegy a felét kitevő, Jelen cím alá foglalt tanulmányok és recenziók sorát a 80-as, 90-es évek fordulóját bemutató Összefoglalás menet közben nyitja, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályán 1993 májusában tartott felolvasás szövege. Hangsúlyaival, kiemeléseivel, mellőzéseivel lehetne ugyan vitatkozni, az az összkép azonban, amelyet az Irodalomtudományi Intézetben meg az egyetemek irodalmi tanszékein folyó kutatásokról ad, elfogadható. A kötet talán legérdekesebb írása az Ezüstkor? Vaskor? című, A mai költészet és költészetkritika alcímű tanulmány. A közéleti elkötelezettségű költészetet, a szocialistát is, a népit is fölváltotta a neoavantgárd és a posztmodem. Az irodalomtörténeti elemzés szükség- szerűnek mutathatja az ide vezető utat, holott a különböző irányok, ízlések, tendenciák egymás mellett élnek, érvényesülnek, „s egyik létjogát sem vonhatjuk kétségbe” - szögezi le Kenyeres. A címben fölvetett kérdésre nem tud határozott feleletet adni. Ehelyett Lator Lászlót idézi: „Ne legyünk rosszkedvűek, maradiak: hadd hülyéskedjen a költő, de mi se vegyünk mindent halálosan komolyan. Habozás nélkül emeljük meg vaskalapunkat, de ne legyünk a divat megfélemlített, átvert balekjai.” Kritikák, recenziók követik az említett tanulmányt a 80-as évek végén, 90-es évek elején megjelent irodalomtörténeti munkákról. Válogatásukból kitetszően Kenyerest jobban érdekli az újdonság a módszerben, mint az anyagban. A jelen mint az irodalomtörténet provokációja címmel ír Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái című művéről. Itt olvashatjuk: „Ha az irodalom múltból jelenbe tartó mozgását egyetlen teleologikus folyamatként fogjuk föl, akkor óhatatlan, hogy le ne szűkítsük a tradíciót a cél felé mutató komponensekre. Ha azonban a teleologikus fejlődés helyett a tervezhetetlenséget, váratlanságot, kiszámíthatatlanságot tekintjük az irodalom létmódjához tartozónak (vagy létmódjának), akkor nyilvánvaló, hogy szemléletünk kitágulhat és szemügyre vehetjük a láthatáron feltűnő sokféleséget. Ez - mondani sem kell - rokonszenves gondolat, de felveti a kérdést, hogy nem oda vezeti-e vissza az irodalomtörténetet, ahová már a szellemtörténet is eljutott az egyszeriség fogalma révén”. Bizonyára föl sem kell hívnom a figyelmet arra, hogy az idézett mondatok összefug93
