Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Komáromi Attila: A szellemi bajvívó (Lengyel László könyveiről)
genek azzal, amit Kenyeres az Ezütkor? Vaskor? című tanulmányában írt a különböző irányok egymás mellett élésének lehetőségéről. (Szívesen idézek még egy mondatot az iméntiek folytatásából: „Persze nem lenne baj, ha a posztmodern olyan színes és sokfelé nyitott és olyan kevéssé ridegen teoretikus irodalomtörténeteket volna képes írni, mint a hajdani szellemtörténet néhány nagyja.”) A kötetet záró Irodalomtörténeti olvasónaplóban 23 mű rövid ismertetését olvashatjuk. Önkényesen választottam ezekből két, felfogásomhoz közel álló idézetet zárásul: „Többen elméleti megfontolások és elvont te- orémák magaslatáról magabiztos fölénnyel lenéztek mindent, ami életszerű és eleven volt az irodalomban. A »műalkotást« önmagában zárt tárgynak tekintették, amelyet csak saját szerkezetének arányrendszerével és törvényszerűségeivel lehet és szabad megközelíteni. Azt hirdették, hogy a műelemzés olyan intellektuális folyamat, melynek során ki kell zárni minden szubjektív emberi tényezőt. Le kell csapolni az életrajzot, kiszivattyúzni az érzelmeket: nincs barátság és szerelem, nincs harag és öröm, nincs élmény és tapasztalat, csak formák vannak, szerkezetek, síkok, típusok és struktúrák, és ezeket az üres vázakat a filozófiai olvasókönyvekéhez hasonlatos gondolatokkal kell megtölteni. E sivár és absztrakt felfogás iskolájának uralma után ma szerencsére újra megelevenedik e tudomány. Közelebb kerül egymáshoz az olvasó, a mű és az író.” (Szabó Lőrinc Vers és valóság c. kötetéről.) Vasy Géza Nagy László-tanulmányok c. kötetében „a tematikus gondolati elemzés mindig középpontban marad. Lehet-e és szabad-e ma még így írni irodalmi művekről, írókról, költőkről? Nem a versalkotó, esztétikumot teremtő mozzanatokra kell-e összpontosítani a figyelmet? A mai irodalomtörténeti-kritikai »közízlés« szerint az első kérdésre nemmel, a másodikra igennel illik válaszolni. Én azonban úgy gondolom, hogy mindkettőre lehet igent mondani.” CAnonymus, 1995) Orosz László A szellemi bajvívó Lengyel László könyveiről „Otthon bolondját járja a világ / Majmos, zavaros, perces, hittelen / Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn / Fenn zűrös, olcsó kis komédiák / Magyar Bábelnek ostoba kora / Ments Atyaisten, hogy benne legyek.” A szellem emberei közül sokan vallják Ady keserű sorait, mondván: „most a percemberkék dáridója tart”. A gazdasági élet haszoncentrikus, a politika sikerorientált. Ez még nem volna baj. A használati érték magasabbra került, mint az erkölcsi és a kulturális. Ez már elgondolkodtató. A haszonközpontúság és a sikervágy rávetül a barátságra, a családra, a hazára is. Sikeresnek mondott értelmiségiek sokszor maszkot hordanak, pótcselekvésekkel fedezik magukat. Ez baj. Szerencsénkre vannak azonban olyanok is, akik teszik a dolgukat: írnak és bizakodnak, segítenek eligazodni a létezőben, a „van”-ban úgy, hogy a „legyen” is körvonalazódjon. Ezek közé tartozik Lengyel László, aki sikeresnek mondhatná magát, hiszen tavaly két könyve jelent meg: a Magyar alakok és a Korunkba zárva. Napilapokban és folyóiratokban közölt írásait fűzte egybe. Lengyel talán soha nem gyógyul ki a refor- merségből, „mintha ez lenne a legfőbb mozgatóerő benne. Mindenáron jobbítani akar, mindent és mindenkit, országot és kormányt, embereket, intézményeket és pártokat. Ez a jobbító szenvedély és szédület nem búja elviselni a butaságot és a fölösleges hibákat, az ország lehetőségeinek herdálását és a rövidlátó érdekek burjánzását. Ez a szándék és szenvedély hajtja, amikor belemar ellenzéki pártvezérbe és miniszterelnökbe, volt barátaiba és ellenfeleibe, pártba és parlamentbe, szent és nem szent tehenekbe”. Az ugyancsak szellemi viador, Hankiss Elemér írta ezeket a sorokat Lengyel Lászlóról, az ismert vezérigazgatóról, szociológusról, politológusról, közíróról, közgazdászról, de talán legjobb, ha így mondjuk: értelmiségiről. Lengyel gondosan, a komédiáktól elszakadva, de a napi eseményeket követve, modern krónikásként írja jegyzeteit, portréit. Biztosan állíthatjuk, hogy a valamikori historikus nem kerülheti meg Lengyelt, ha korunkról hű képet akar majd festeni. 94
