Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vasy Géza: Csöndország költője

A személyes tapasztalat azonban nemcsak 1956-tal kapcsolatban hívhatta elő Csöndország képzetkörét. „Beszélni” persze lehetett 1956-ról is — a szigorúan egynemű hivatalos álláspontot szajkózva. Ám volt ebben az országban még számos olyan meghatározó fontosságú kérdés, amelyekről csak hasonló egyoldalúsággal lehetett megnyilatkozni. Lényegében nem illethette bíráló szó a marxizmust, a szocialista rendszert, a Szovjetuniót. Hallgatni kellett Trianonról, a határokon túli magyarság gondjairól, a második világháborúról, az ötvenes évekről, általában a nemzeti sorsproblémákról. Az 1956-os forradalomban a nemzet széttörte a csendet, hogy az egész világ felfigyelt rá. A büntetés nem maradt el: valóban Csöndországgá váltunk, ahol a viszonylagos jólét szavatolta is, hogy a csönd olyan marad, amilyennek törvényhozói akarják.

Ha már ennyiféle gond indokolja Csöndország szimbólumát, természetes, hogy az adott sorsképletet a magyar történelem egészében is el kívánja helyezni a gondolkodó fő. A meditáció — amelynek a ’83 csak a végeredményét közli - tovább tágítja a jelen képét: lényege szerint a múlt is azonossá válik vele, egyetlen nagy történelmi időszakról lesz szó. „Valahol utat vesztettünk” - mondhatná a költő is Szekfű Gyulával, s ezt a valaholt helyezi el az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni időben. S tudja azt is, hogy ezek az útvesztések folytatódtak azóta, szinte nemzedékről nemzedékre ismétlődve, előbb útrakelésnek mutatva csábítóan azt, ami egy-két évtized elmúltával útvesztésnek, nem egyszer nemzeti tragédiának bizonyult. Ennek megfelelően alakul a ’83 világa: egy hosszú folyamat kései, szinte a vég előtti állomásaként mutatja fel a jelent, egyetlen — s rejtett - játékos elemet engedve meg: a vers a címmel együtt éppen 83 sornyi.

Pedig a kiindulópont szinte pozitív, ám ennek relativitását nagyon hamar be kell látnunk. A vannal szemben hamarosan a romlás, a pusztulás, a nincs képei és képzetei jelennek meg, s ezek a vant is viszonylagos érvényűvé teszik. Mert hát mi is ez a van? A versindító helyzet szerint „Van hajlékom. / Van hol virrasztanom. / Négy fal közt, tető alatt / könyökölök a konyhaasztalon.” Látható, ez a van már megfogalmazásmódja szerint sem az értékgazdagságot hangsúlyozza, hanem az összefoglaló számvetés léthelyzetét: annak viszonylagos védettségét. De még annál is sokkal vi- szonylagosabb ez, mint amilyennek Kosztolányi Dezső látta annakidején, a Boldog, szomorú dalban önmaga otthonlétét. Sokkal inkább József Attila „mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa.” szemléletmódjával rokon Buda Ferencé. A különbség inkább formai: József Attila „kint” állva méri fel azt, amit az utód „otthonában ülve” lát hasonlóképpen. S akkor már érdemes arra is gondolni, hogy éppen József Attila említett művében kulcsszerepet kap a csönd motívuma, metafizikai és történelmi jelentéskörben is, s így a ’83 a Téli éjszaka fél évszázaddal későbbi folytatásának is tekinthető.

A versindító helyzet a teret és az időt is ritka pontossággal behatárolja. A beszélő otthon van, 1983-ban, késő este vagy éjszaka. Ősz van, de annak is a vége, az éj ugyanis december elsejére virrad meg. Ez a pontosság ugyanakkor azonnal mellékessé válik, mert az adott pillanat egy szinte öröknek bizonyuló állapotot akar kifejezni, s így nem a hely, hanem az idő bizonyul képlékenynek: „Ősz van, de éppúgy lehetne / tél, nyár vagy tavasz. / Az idő, akár a köd, / rámszitál, / rámhavaz.” Az idő itt a fogalom minden lényeges jelentéskörét magába foglalja: a természeti, a személyes s a történelmi időt is. Az előbb idézett megszemélyesítésben a természeti idő kap személyes vonzatot, az embert is a természet részévé téve, a továbbiakban ez tágul torzan, a negativitással történelmivé: „porló, szétomló, / morzsalék-idő: / krónikusjelen. / Megvonod magad a számtól, / történelem.”

Csöndország nemcsak a némaság, hanem a cselekvésképtelenség birodalma is. Ez azonban nem a teljes mozdulatlanságot jelenti, sőt a valóságosan történő történeti