Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vasy Géza: Csöndország költője

lem cselekevések sorozata, amelyek azonban nem építik, hanem rombolják az emberi világot, s így károsnak bizonyulnak. A múlt: „bakancsok, lánctalpak, / gumiabroncsok lenyomata, / vérfolt a kövezeten, / levágott lópata.” S a jelen? Bent: „Papírok, tárgyak kerítenek, / kacatok, limlomok, / kezek könyékig kesztyűben - / műanyag manipulátorok.” Kint pedig: „Szalmatörek, elszórt gabonamag, / szélhord- ta szemét az utakon, / szétgázolt kutyatetem.” Vagyis a romállapot határozza meg a történelmi cselekvést, s ennek következtében az ember természeti környezete és otthona is rommá válik. A cselekvés nem lehet pozitív eredményt hozó: „Száguldásunkból kivész az értelem.”, s így az ember „Otthontalan, / e bolygón is hontalan” él csak. Azért válik teljeskörűvé az otthontalanság képe, mert nemcsak a történelem, hanem a természet is radikálisan megsérül, az is romossá válik. A kint világában a rendetlen és célszerűtlen társadalom a természetet is tönkreteszi, olyannyira, hogy az ember számára idegenné válik ez a bolygó, s viszont: a bolygó is idegenül tekint a vele szemben ellenséges emberiségre. A krónikus jelenben beteg az egyén, a társadalom, a természet, már-már a totális pusztulás képe bontakozik ki. De mégsem, mert a természet egyelőre mindennél nagyobb erőnek mutatkozik, legalábbis az öntudatlan vegetáció szintjén. Ködbe burkolja, éji sötétséggel teszi láthatatlanná a sok szörnyűséget, majd a szakadó hó könnyű leplével takarja be a „csonkok, sebek” sokaságát. S egyelőre konok következetességgel váltja egymást ősz, tél, tavasz, nyár. S nő ki minden tavasszal a fű, még „A lélek meddőhányóin is”. E meddőhányók nem mások, mint a „csontok, sebek, / az elhallgatott és elhallgattatott szavak”. Meddővé válnak a kimondhatatlanság, a gyógyíthatatlanság miatt, s mert a társadalmi rend folytonosan vigyáz a csöndre. Nemcsak a múlt következménye, lepusz- tultság veszi körül a számvetést végző virrasztó személyt, hanem a könyörtelen rend is. A csöndet a manipuláció biztosítja, s ezt a manipulátorok végzik el. Nem személyük, hanem éppen személytelenségük, tárgyi voltuk a jellemző, a limlomok sokasága, a „műanyag”-jelleg. Ellenséggé, ellenségkeresővé válik a radar is: szintén egy tárgy, amely elvileg minket, Csöndországot védené, ám védhető-e az a föld, ahol száz éve minden ideiglenes. S ne feledjük azt sem, hogy e szónak évtizedeken át különös jelentésköre alakult ki nálunk: „az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” majd félévszázados érvényűvé tették e fogalmat. Ez a fajta ideiglenesség is növelte a krónikus jelen totális voltát, vagyis a változatlanság emberéletnyi vagy annál is tartósabb létét. Ugyanakkor ebben az összefüggésben a radar a szovjet birodalom védő-felderítő eszköze is, az ellenség pedig lehet az 1956-ban lánctalpakkal levert magyarság is akár. Ezért is lehet a kéz helyett a hátbadöfve a kés: harcolni nincs mód, viszont idebent a hatalom ellenséget is lát vagy láthat bennünk.

Az értelmes cselekvés lehetetlen: a történelem megvonja magát a szájtól, manipulátorok idomítanak, a jövőről mit se lehet tudni, tetteink látszattevékenységek, kezünkbe nem kerülhet fegyver, s meg se szólalhatunk. A „Megvonod magad a számtól, / történelem.” kijelentés ugyanis nemcsak azt közli, hogy nincs valóságos történelmi cselekvés s ennek következtében előrehaladás, hanem azt is, hogy a cselekvés előtti lépésre, a végiggondolt gondolat kimondására sincs lehetőség. Csöndországban nincs beszéd, a virrasztás néma eszmélkedés. Hang csak kettő hallatszik. „Vezetékben a klórozott víz / jajgatva telefonál. / Kinek? Minek?” Ez az emberiesített, de artikulálatlan, jajgató üzenet közvetíti előbb „az elhallgatott és elhallgattatott szavak” világát, majd a szintén kellemetlen hangzású „baljós zene: / egy mentősziréna szaggatott, sípoló / lélegzete.”

A sziréna is emberként szólal meg, a nagybeteg hörgését, jajszavát másolva, s a nagyon nagy bajra, ugyanakkor talán a mentés és így a gyógyítás lehetőségére is utalva. Riadó is ez a baljós zene a maga disszonanciájával, hasonlatos ahhoz, amilyent Illyés Gyula tulajdonított Bartók-versében a zeneszerző műveinek, az azok42