Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége

ban a Világos utáni esztendőket. Meglehet, egyszer majd az ötvenhat utáni idők útvesztőiben Buda poézise lesz az útmutató.

Ebbe a hosszú kronológiába illeszkedik be mindenesetre a Buda-vers változása. A Tanya-hazám például; a recenziókból-elemzésekből ítélve Buda tán legismertebb verse. „Hiátuspótló költemény”-nek nevezi Utassy József (Jelenkor 1983: 3). „Eny- nyire emberközelből és ilyen magas művészi fokon még nem ábrázolták versben a tanyasi emberek világát. Tavasztól télig, a nagy elárvulásig látjuk őket fényben, virágban, esőben, sárban, hóban.” „A Tanya-hazám-ban az évszakok változása sem olvasztja föl a lélek »kontinentális telét«, írja Ágh István (Új írás 1983: 4). „Egy életforma elleni tiltakozás ez a kompozíció”, írja Görömbei. Az is, kétségkívül. De ez az életforma szélesebb horizontra utal, nem korlátozódik a tanyára szorult öregekre. A cím maga mutatja, hogy a „Tanya” jelentésvonzata tágabb, meglehet sokkal mesz- szibbre ható, és a „kontinentális tél” sem egyszerűen évszak megjelölés. De metaforáról se beszélhetünk, mint például Baka Döbling-jében a „Döbling-Magyarország- Pokol”. A jelentésvonzat bővülése nem szóképekből olvasható ki, itt minden szó pontosan és egyedül azt jelenti ami; a sorjázó szavak és verssorok mégis szemmel láthatóan túlmutatnak önmagukon. Az egész vers egyetlen, sodró - Kulcsár Szabó Ernő kifejezését kölcsön véve — „zavarbaejtő elbeszélés”. Ebben a tekintetben persze a Döbling rokona: „Rokonok / rokontalan”. Meg rokona abban az értelemben is, hogy itt is zavarbaejtő ismétlődések döbbentenek rá a vers táguló terében az áthág- hatatlanra. A végzetesre: „Nap,

hó,

köd,

eső,

kérlelhetetlen szelek

földutak felszálló pora - ”

vagy ahogyan erőteljesen fog ismétlődni a Tanyát odavetett szavakkal vázoló verskép, s ahogyan az ismétlődésben jelentésőrzően és egyben bővítőén permutálódó szavakat lezárja a „dűlőút” monoton dobogása, hogy aztán annál váratlanabbul szólhasson a számonkérés: „új világ / új ég új föld / ígéret Földje / új Jeruzsálem / Szótlan föld, mindent kibírsz.” S aztán a fejfák sorjázása, és „Csont, hús, beszáradt vérfolt, / ismerős ruhafoszlány - ” és egy újabb ismétlődéssel az utolsó strófa: „Csont, hús, beszáradt vérfolt, / födetlen föld fogad be. / Zászlók, fekete lepkék / zuhannak homlokunkra.”

A huszadik század legvégén: diktatúrák, diktátorocskák, pártvezérek, miniszte- recskék, parlamentek, titkosszolgálatok, terrorszervezetek, tábornokok, fegyver- gyárosok, fegyverkereskedők, büntetlen tömeggyilkosok, tehetetlen béketeremtők, diplomaták, olajsejkek, olajválságbárók, tőzsdecézárok, kábítószerkirályok, rendőrfőkapitányok, bankvezérek, bankfőfelügyelők, pénzmosók, csalómosók, adófőhivatalnokok, adófőcsalók, közvagyon/el/kezelők, privatizátorok, „eredeti” tőkefelhalmozók, reklámügynökségek, médialovagok, szerencse/játék/lovagok, élsportolók, főstricik, erdőirtók, környezetpusztítók és környezetvédők egymásnak kölcsönösen hasznot hajtó honi és kontinentális összjátéka idején a Tanya-hazám egyetlen univerzális jajszóként olvasódik, keserves globális panasz szól a soraiból: „Kishúgom, vérrel beszöktetett / kökénybokor / mi lesz velünk? / Mi vész el velünk?” Annyira egyetemes ez a panasz, hogy a kökénybokor szinte néven nevezhető: Kishúgom, Gelsomina. A Tanya-hazám ugyanúgy a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek, a meg- szomorítottak, az örök vesztesek sorsát panaszolja fel és kéri számon, mint az Országúton, és ugyanolyan szelíden, elszántan, általános érvénnyel, mint Fellini remeke. Erről szól ezen a kegyetlen és álszent századvégen a vers. Szenvedés és vereség dokumentuma. Ötvenhat újbóli veresége, hatvannyolc veresége, egy em33