Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége

berségesebb világ sokféle reménységeinek a veresége sír a versből. És megjelennek a vereség sokarcú nyertesei, hogy legitim elitekként, nélkülözhetetlennek reklámolt szakértőkként, olykor egyenesen a jótevők pózában grasszáljanak a vesztesek fölött. Néhány pillanattal Krisztus születésének kétezredik fordulója előtt ,júdáska kisjézussal S egy jászolban”. Ez az ábra. „Hétfő fakad, szombat kiszárad, / vasárnap nem világol, / feljön a hold füstölgő szemmel, / rémítő rézpofával.” És tragikusan hiábavalóvá ismétlődik a kérdés: „Mi lesz velünk, testvérem, / akácgyökér? / Kinek használ e dadogó beszéd?”

Ez már a Túl a falon hangja, a ’83 hangja, az Árvaföld-é, a Túlélés-é. Buda poézi- sében nincsen semmiféle rendszerváltási cezúra. A hetvenes évek halálpontosan felismert változása meghatározta a továbbiakat. „Ősz van, de éppúgy lehetne / tél, nyár vagy tavasz. / Az idő, akár a köd, / rámszitál, / rámhavaz. / Tetők, bezárt falak / s porló, szétomló, / morzsalék-idő: / krónikus jelen.” Ez a krónikus jelen a századvég ideje. „Forog a radar, / keres, / forog, / keres. / Száz éve itt minden ideiglenes.” (’83). Akár a Tanya-hazám-ban, ebben a versben is a közvetlen érzékletes tapasztalás hitelesít mindent, és a ráépülő globális általánosítás teremt csaknem elviselhetetlen döbbenetét: „Szalmatörek, elszórt gabonamag, / szélhordta szemét az utakon, / szétgázolt kutyatetem. / Száguldásunkból kivész / az értelem. / Otthontalanság, e bolygón is hontalan / mi várhat ránk még, / miféle csillagok? / Fal véd, tető takar, / Petőfi képe a polcon / meginog.” Az Árvaföld-ben (Forrás 1994: 3) azután közel és távol kozmikus ritmusa apokaliptikussá komorul és keseredik. Centrumok és elitek másokat gőgösen leperifériázni kész politikájának és korában valósággal kihívásként hat a kezdet:,Árvaföld deres mezején / állok a világ legköze- pén. / Távol s közel / kemény szik, porhanyó homok. / Kerékcsapások közt elvesző / lábnyomok.” Most is kézzelfogható, láttató részletek, jelentéstartóan variált ismétlések készítik elő és hitelesítik a jelentéstágító transzformációt. „Nap, éj, / nap, éj, / nap, éj. / Megvirrad, bealkonyul. / Éjbe, az éji égbe hatol / a vadliba-ék/ feltarthatat- lanul. / Leszáll-e valahol? / Ha vízre lel, / bizton leszáll. / Ám itt valaki / mindig / mindent összekuszál, / összebeszél. / Nap, éj, / nap, nap, / éj.” Ebben a kísértetiesen valóságos kontextusban valósággá válik a kísérteties, akárcsak Baka István — úgyszintén „zavarbaejtő” — elbeszéléseiben. „Suhogva feltámad a szél, / kémény vonít, / kóró, babszár zörög. // Ki űzi el az ördögöt? // Valaki lépdel az ablak alatt,” Szinte folytatná az ember: „Valaki minden jajt összelopott, / Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.” De ez már másféle rettenet, nem századelői. Ez itt már nem a kavargó ködből sóhajtó őszi lárma. „Suhogva feltámad a szél, / ... Üröm, katáng, cigányzab, / ördögszekér. / Eszmélet az álommal összeér, / elvegyül. / Fölszáll, leül / a por. / Meny- nyegző,/halotti tor. / Nap, éj, / nap, éj. / Évek, napok sora/ vonul tova, / csont kő cserép történelem / hatezeréves gyötrelem”.

Hatezeréves gyötrelemmel súlyosbodott a történelem a századelő óta, amióta a krónikus jelenben lépésről-lépésre hontalanná rongyolódott bolygónkon az értelem. S ha már a századelőn alig volt hihető, hová szállt mostanára a remény, hogy lesz még egyszer ünnep a világon? A múlt század közepén is megőszül bánatában a föld, „És a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt városokra fekteti.” Mégis Arvafoldről nézve az akkori tél és csend és hó és halál már-már szinte ünnepi. „Száraz kút tátong feketén, / vakon. // Szemem a Sarkcsillagon. // Két víz között / két tűz között / állok a világ közepén, / Árvaföld deres mezején.” A világ közepe szemünk láttára transzformálódott száraz kút fekete fenekévé. Pokollá? De akkor innét az ördög el nem űzhető. Akkor innét menekülni kell, akkor ez itt Árvafóld-Magyarország-Po- kol, és „megüdvözül ki távozik/ki itt marad elkárhozik. //Nap, nap, éj. //Nagy, nagy éj. // Kiálts, hogy ne félj.”

34