Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége

csak veszthetek”. Tiszatáj 1991: 6.) Idéz saját Buda-inteijújából: »a börtönnel

nem tört bennem ketté semmi«”. Csakugyan, az elszánságon, a meggyőződésen, a jó ügy szolgálatának tudatán túl megcsillan a versekben még valami hetyke irónia is: „A vétkeim hatalmasak / ezért csücsülök itt benn, / s nem szabadulhatok, hacsak / jövő csütörtökig nem. // Veszélyes verseim hamar / ügyészi kézbe mentek, / s megtettek miattuk magyar / hazámban idegennek. // Most itt ülök a zár alatt / és néznék ki a napra, / ha őröm, e hitvány alak / kitekinteni hagyna. // De mindezért csak köszönet! / Kutya legyek, ha félek, / hogy nem nyújt senki majd kezet / ily börtöntölteléknek.” Ez a hetyke-vidám hang Buda későbbi verseiből hiányzik; amint egyedüli és kivételes költészetében - találóan jegyzi meg Fűzi - az „a tíz, cím nélküli tizennégy soros versből felépülő epikus ciklus, amely a letartóztatás, a nyilvántartásba vételhez szükséges fényképezés történetét mondja el, összefoglalva a kinti világba való vágyakozás és a falak közé szorítottság érzetét, s bemutatja a kinti és a benti zajokra figyelő rab lelkiállapotát, megaláztatásait: »tűrnöm kell, hogy arcomat megüssék«”. Van ebben a tíz tizennégysorosban valami megnyugvás, ami még véletlenül se vélhető belenyugvásnak; ott vem a saját sors sztoikus kívülről-látása, valami fennkölt tárgyilagosság, túl jón és rosszon: „KINN A VASÚTON gőzmozdonysikol- tás: / tolatva fújtat egy tehervonat. / Gerincem mellett sajgó tifuszoltás. / Göcsörtös gondok űzik álmomat. / Az egyik társam álmában beszélget, / a másik jajgat, horkol. Vagy hörög? / Túlingerelt agysejteimhez érnek / zajok, neszek, mint érdes ércrögök. / Az álmatlanság nyűtt agyunk adója. / Mire elalszom, kishíján öt óra, / és megkezdődik, mert muszáj, a nap - / egy ajtóval odébbra, mint a többi. / Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni / szabadságom, sem a küszöb alatt.”

A Szanatóriumi elégia jut az ember eszibe: „Az éjjel, hogy szívem zakatolt szakadatlan, / s dobolt, aludni nem hagyott,” holott Kálnoky versét egy egész világ választja el a Budáétól. De összeköti őket az elégikus hang; a vers ugyan szomorú, de nem elszomorító; az egyéni sorscsapással szembenéz a lélek, s részeseként a közös szenvedésnek zaklatottság és megnyugvás nagy ritmusában fólibe emelkedik. A személyes tragédia nem épül be a személyiségbe, nem szervül sorssá, de a világ szkeptikusabb, illúziótlanabb szemléletére vezet. „Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem. / A szép szavak silány gyűjteményével itten / csődöt mond Settembrini úr”, ismeri fel Kálnoky. „Hálószemek közé szorult a pályám, / s csak légy vagyok a pókok lakomáján”, írja Buda, és „semmim sincsen, mégis csak veszthetek.” „Buda Ferenc - úja Fűzi — genezisében ismerte meg az 1956 utáni politikai berendezkedés természetét, ezért nem lehettek illúziói a későbbiek során sem...” Honnét akkor később „a költészetének megdöbbentő elkomorulása”?

A Csöndország-ban ,falak könyve címet viseli az 1956-os és a rákövetkező esztendő verseit tartalmazó ciklus, a Túl a falon címet írta a költő a nyolcvanas évtized - válogatott - versei fölé.” Mindkét - egymástól évtizedekkel elválasztott — ciklusban azonos az alap-felfogás: Buda saját világának vállalása és ennek a saját világnak a szembesítése a külső világgal. És azonos a biztos tudás, hogy ebben a szembenállásban nincsen egyedül. „Az évtizedek múlása, az 1956 után lassú átmenetekkel kialakuló puha diktatúra időszaka azonban éppen ezt a szembenállást mosta, »maszatol- ta« el. Nemcsak a szólás értelmessége kérdőjeleződött meg, hanem a korábban értelemmel bíró szerep vállalásának érdemessége is.” Mintha kihunyna lassan a „Mécsesszemű remény”, s elbizonytalanodna a hetyke „Kutya legyek, ha félek” - hang. „A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, / bár mélyén olvadt érc hévül,” és Buda poézise egyre szigorúbbra, kérlelhetetlenebbre, megközelíthetetlenebbre vált. Az idő, amely a diktatúrát „puhította”, az ő verseit csak annál keményebbre és keserűbbre edzette. Meg is ritkította, igaz, de hiszen Vörösmarty sorssal viaskodó nagy verseit is meg lehet számolni egy kezünkön, s ma mégis ezek mérik ki legbiztosab32