Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége
mű kötet bőséges válogatása a fontosabb kritikákból-ismertetésekből 1963-tól 1986-ig (ekkor jelent meg a kötet) szépen mutatja. De a versekkel szembesítve az elemzéseket mégis marad valami hiányérzet-féle az emberben. És ez nem föltétlenül az elemzők rovására írandó. Fűzi László írja Budával készült interjúja bevezetőjében: „Tanúja voltam: egy egri Forrás-esten Buda Ferenc versmondása megbabonázta a hallgatókat. A fiatalok - középiskolás diákokon kívül kijárt volna irodalmi estekre - másnap már a könyvtárban keresték köteteit.” (Napjaink 1982: 11.) Magyarázni is megkísérli a sikert Fűzi: „Verseiben erő és parancs van. S a költő tudja is éreztetni verseinek erejét.” Bizonyára, ám a kulcsszó valahogy nem az „erő” és a „parancs”, hanem az, hogy „megbabonázta”. Buda Ferenc versmondása - aki hallotta már, tanúsíthatja - megbabonázó, lenyűgöző, varázslatos. Amilyen például Pilinszkyé volt, Nagy Lászlóé volt, Latinovitsé volt. Vagy mutatis mutandis Weöres Sándoré. Pedig abban igazán nem volt se erő, se parancs. Varázs volt, versvarázs. Gyönyörűszépen elmagyarázta Domokos Mátyás, hogy milyen nagy és naív varázsló volt WS. Igaz, Domokos Mátyás - Heidegger és Vajda Mihály ismerőjeként — filozófikusabban fogalmaz a Varázstükrök között-ben „Fii íija vajon a. Kútbanéző verseit? »Ha kérdezik, ki vagy, ezt mondd;« / egynemű vagyok a széllel, / folyó sodrával, / esőcsepp hullásával, / madár röptével, / fapadlón járó facipős ember lába zajával. « - Amivel Weöres Sándor újdonatúj verseskönyve kezdődik; ezek az elemien egyszerű, gyermekmondókákra és népdalokra emlékeztető, ugyanakkor a mitikus-orfikus őskinyilatkoztatások mágiájával sugárzó, enigmatikus kijelentések rejtenék csakugyan a lényeg szerinti, az igazi választ? A költői teremtés különidejében megelőzve a felelettel mindenfajta lehetséges kérdést, mint ahogy a szubatomáris jelenségvilág eseményörvényléseiben is alakot és szerkezetet váltva, más rend szerint folyik az idő?” Az „igazi” varázslat valószínűleg éppen az, amikor alakot és szerkezetet váltva más rend szerint folyik az idő a teremtés különidejében, amint minden valamirevaló szibériai sámán tudta. Tudta tán Károlyházy professzor is, lehet ezért adta a kvantumelméletet bemutató szép kicsi könyvének az Igaz varázslat címet. Tudós kollégái feltehetőleg nem nagyon dicsérték érte, pedig találó cím, hisz van hazug varázslat; sámánok, poéták és tudósok ősidők óta művelik ezt is. Ha egyszer más rend szerint folyik az idő, akkor minden megtörténhet. A kvarkok világában csakúgy mint a rímekében. Kegyetlenül nehéz rátalálni a más rend szerint folyó idő igaz szerkezetére. De ha sikerül, világok mélységibe láthat az ember. Mint az Iliászban és az Odüsszeiában, vagy az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás egyesített elméletében. Ilyenkor egyszerre kiderül: „Mi híja még mi híja már”. „Fakérgen rég beforrt sebek / Gyökér közt porladó halott / Kéken homályló rengeteg / Lezüllött lombja elrohad // Mi híja még mi híja már / Nem ég a tűz csak füstölög / Pilláim mögött pernye száll / Követnek kihűlt vérnyomok // Erdőm lecsonkolt ágain / Barbár bitorló fejszenyom / Fölperzselt puszta földjeid / Ifjúság végleg elhagyom”. (Tiszatáj 1985: 4). Megint Domokos Mátyás WS Mester 1985-ben közölt verséről („Levegő-e a szél? / Víz-e a folyás és a csöppenés? / A röpülés madár-e / és fából van-e a fapadlón járó facipős ember ember kopogása?”) szóló elemzéséből kényszerülök citálni: „Az idézett remeklés költője ugyanis e versével újból életre tudta kelteni az olvasóban azt a költészettel szinte egyidős meggyőződést, amivel egyébként, naplófeljegyzéseinek tanúsága szerint, állítólag Julius Caesar, a történelmi cselekvés nagyembere is viaskodott (mert kisebbrendűségi érzést váltott ki belőle), hogy az igazi vers, amellett, hogy az emberi erő, szellem, géniusz csúcsteljesítménye, még valami más is: hang az emberen - túlról.” 29