Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége
Nem azt akarom én ezzel sugallni, hogy az idézet egy az egyben alkalmazható a Mi híja még mi híja már-ra; az analógia — láttuk — legalább annyira hordoz különbözőségeket, mint hasonlóságot. A hang az emberen túlról különben is másként hangzik minden embernek, legyen bár költő, hallgató vagy olvasó. És az is lehet, József Attilától csakúgy megtudható mint Wittgensteintól, hogy maga a csönd az emberen túlról szóló hang. Ha valaki, hát Buda Ferenc aztán tudhatja. Ámde ő tud még valamit: ember-hullámhosszra tudja varázsolni az emberen túlról szóló hangot. Vagy a csöndet. „Fölperzselt puszta földjeid / Ifjúság végleg elhagyom”. Ez a „fapadlón járó facipős ember kopogása”, amit immár nem kényszerít emberen túlra a „fából van-e” kérdés, bár ott rejlik a kérdés az első sorban, mint „Fakérgen rég beforrt sebek”. Az emberen túlról szóló hang lefordítása az ember nyelvére úgylehet erősítheti az embert, tartást és emberséget sugallhat neki, éltetheti. Buda mindenesetre „a fönnmaradás ars poeticája”-ként idézi az általa fordított mari népdal tizenkét sorát: Tett engem apám tuskóra, mondván: „Tuskó égtével égjen meg ő is!” Tett engem anyám folyóba, mondván: „Folyóvíz folytával folyjék el ő is!” Tett engem ángyom tornác elébe: „Kijövök, bejárók, rúgjátok föl!”- mondta. Tett engem bátyám asztal elébe: „Hadd lesse, mások hogy esznek” - mondta. Tuskó elégett - én meg nem égtem, folyóvíz sodra dehogy sodort el! Kijövök, bejárók belém nem rúgtak, falnom bár nincs mit, nem haltam éhen! Kiss Ferenc alapvető meghatározása óta talán túlságosan is könnyen emlegetjük Buda Ferenc poézisének kétségtelen „öntanúsító”, „önmegszólító” jellegét. Fűzi László - találóan Balassi Bálint önvallomásos gesztusára hivatkozva — Buda önmaga megszólítását összekapcsolja „költészeten túlmutató érdeklődés”-ével. (A szó magában mit ér? Napjaink 1983: 6.) Azt hiszem, Fűzi nagyon fontosra tapintott rá: Buda költészete valahogyan csakugyan költészeten túlra mutat. Ezért annyira találó a Balassira-hivatkozás, hiszen kinek ne jutna rögtön eszibe: „Vitézek, mi lehet / Ez széles fold felett / Szebb dolog a végeknél?” Rendes renaissance költőként bőven merített persze Balassi kora és a múlt poétái kincsesházából, amint Buda érdeklődéséből sem marad ki a költészet; gyakran egyenesen meghatározó a jelenléte. Ám a végek dicsérete a mari népdalhoz hasonlóan „a megmaradás ars poeticája”, ezért és ilyenként pedig szükségképpen túlmutat a költészeten. A költő persze egész lényét, egész emberségét, teljes személyes varázsát beveti, teljes lírai eszköztárát, hiszen egyébként üres — vagy legfeljebb látványos — póz maradna a túlmutatás. Ilyen értelemben tehát csakugyan önmagáról tanúskodó, önmagát megszólító a vers, de ez a vallomásosság - akár a Szent Ágostoné - önmagán túlra mutat, önmagán túli tanúskodás. Ebben a tekintetben a Vitézek! mi lehet nem nagyon különbözik egy sikerült verbunkostól: ott is a tetszetős, találó, esetenként ragyogó költői és zenei „öntanúsítás” ébreszt a hallgatóban „költészeten túlmutató érdeklődést”. Balassi, vagy Buda, vagy Sinka István, vagy Berda József „öntanúsító” versei éppen a hallgatóban illetve az olvasóban felébresztet érdeklődéssel „mutatnak túl” a költészeten. Talán nem is jó szó a „túlmutat”, hiszen ez az érdeklődés szervesen hozzátartozik a 30
