Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Lengyel András: A "démon" és értelmezője (Gáll Ernő: A nacionalizmus színeváltozásai)

az etnikai különbségtudat hatalmi racionalizációját, s az egyenlőtlenségből adódó alá- és fölérendeltségi viszonyok érzelmi igazolását. Ezt a gondolkodási mechanizmust, láthatóan, Gáli Ernő jól ismeri, s nem elégszik meg puszta s többnyire teljesen eredménytelen bírálatával. A „bűvös spirál” működési elve, virtualitása foglalkoztatja. Könyve egészéből szépen kiderül az önmagát újratermelni képes nacionalista gondolat logikai szerkezete, kialakulván, alávetettjeinek megszabja, kijelöli az elgondolhatóság formáját és határait. De az is fólsejlik a könyvből (s ez talán nemcsak vágy, hanem realitás is), hogy a gondolatnak ez a hihetetlen ereje elhalna, vagy legalábbis jelentősen lecsökkenne, elviselhető formájúra és mértékűre változna, ha nem kapna újra s újra érzületi, élményi megerősítést. Részben trauma- tizáló események és frusztráló élmények formájában, részben az etnikai szempontú alávetettség, sőt alávethetőség mindennapi tapasztalataként - mint az „örök”, vagy legalábbis tartós egyensúlytalanság élménye. Nem véletlen, hogy Gáli Ernő átveszi Bibó elgondolását a „hamis realizmusról”, s bármennyire paradoxiális e megfogalmazás, magyarázó elvként tudja kezelni. S mivel - okkal - fél a nacionalista gondolat kiéleződő alternatívákban bontakozó virulenciájától, amelyet a nacionalizmusra adott rossz válaszok is legalább annyira éltetnek, mint maguk a nacionalisták, a nacionalista gondolat indítékai, „hamis realista” logikája is foglalkoztatja. Szimptomatikus, hogy ő, aki megjárta Buchenwaldot, s egész családja a Holocaust áldozata lett, felismeri, van ereje felismerni, hogy a náci fajelmélet, s a belőle fakadó barbarizmus is részben egy veszélyeztetettségi helyzet következménye. „A fasizmusban megtestesülő barbarizmus” - írja például egy helyen - „a bizonytalan, veszélyeztetett sorsú rétegeinek az indulatait fejezte ki. Benne és általa a létükben fenyegetett tömegek gátlástalansága, pusztító (s egyben önpusztító) ösztönvilága tört felszínre.” Nem lehet kétséges, az erre az összetevőre való figyelmeztetés nagyon is indokolt, s nemcsak megérthetővé teszi az „érthetetlent”, de óv az önfelmentő stratégiák veszélyétől is.

A kötet egyes tanulmányai között persze van különbség; van köztük izgalmasabb, s van konvencionálisabb - de ezek megítélése részben szubjektív dolog, előzetes be- állítódottságtól, ízléstől stb. függően. Számomra például a legérdekesebb a Cioran- ról szóló tanulmány volt, jóllehet aligha ez a kötet legfontosabb tanulmánya. De ez a szelektív recepció az esszégyűjtemények örök sorsa; az eltérő előzetes tudású, érdeklődésű olvasók mást és mást fedeznek föl belőlük maguknak. Hiszem, A nacionalizmus színeváltozásai is olyan könyv, amely tud választékot kínálni lehetséges olvasóinak. S ha igen, akkor a mű egészének sugalma is előbb-utóbb érvényesülni fog. (Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1994.)

92