Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Bónis Ferenc: Szemtanú a Bartók-korból (Radnai Mihály zeneszerző naplójából)

réék, és zongoradarabokat Bartók. Azóta egy újabb, de gyöngébb második quartettje is van. 1918-ban szerzői estjén egy szóló gordonkaszonátát (Kerpely) és egy duót hegedű-gordonkára (Waldbauer-Kerpely) mutatott be, rossz és hosszadalmas, gerinctelen kísérletezések. Dalok Csokonai szövegekre [helyesen: a Megkésett melódiák, Berzsenyi, Kölcsey és Csokonai verseire] szépek és érdekesek. Egy csellószonátát is ismerek tőle, mely bár eredeti, de nem kielégítő tartalmú műve. Azt gondolhatnánk: a konzervatív Weiner művészetét fenntartás nélkül elfogadta Radnai. Nem így volt; neki azt rótta fel, hogy - nem talál benne hibát:

Weiner Leónak híres kis szerenádja nagyon friss és eleven munka. A Csongor és Tündéhez írt muzsika is kitűnő. Vonósnégyese, vonóstriója, zongoradarabjai, két hegedűszonátája, Farsang című zenekari műve is egytől-egyig derék alkotások, de egy kicsit túlságosan is kicsiszolt, ésszel és tudással írott munkák, kevés megvesztegető tulajdonsággal. Formaérzéke rendkívül fejlett, ebben talán első a maiak között. Szépen, mondhatnám, hiba nélkül dolgozik, ami, furcsán hangzik, de rovására írandó erény.

Különös vélemény, sajátságos dicséret. De ne feledjük: ez nem a tárgyilagosságra törekvő zenetörténész, hanem a szigorú és elfogult pályatárs véleménye. Nem feledhetjük azonban azt sem, hogy aki Weiner Csongor és Tünde-zenéjét balettként 1930-ban az Operaház színpadára segítette, nem más volt, mint Radnai Miklós operaigazgató.

A naplóíró első volt azok sorában, akik Kodályt Bartókkal, Bartók újabb műveit a fiatalkoriakkal próbálták szembeállítani. Érdemes felidézni ezeket a sorait is: motiválják Bartók ingerültségét, mely a Nyugatban közölt, Kodály Zoltán című 1921-es cikkében öltött formát („ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik” - írta Kodály értetlen vagy ellenséges bírálóiról Bartók). Ha ismeri Radnai alábbi véleményét, alkalmasint őt is az utóbb említettek közé sorolja.

Kodály Bartók Bélának árnyéka, nincs semmi benne, amit dicsérni lehetne, mert - Kodály. Tagadhatatlanul jó és kiváló muzsikus, de nem jár a maga útján. Bartók egyénisége és eredetisége döbbentes pályát futott meg. Egészen sajátos és egyedülálló jelenség a zeneművészetben és ha sajnálom is, hogy muzsikája újabban elhajlik a magyar iránytól [Hl], melynekpedig halhatatlan mesteréül ígérkezett, végtelen erő és nyers kincs sugárzik, süt ki műveiből. 0 ma a legnagyobb név közöttünk. Dohnányi előkelő művész, de szürke és fáradt tehetség, különösen mióta a Pierettet megírta, hanyatlik. Abban azonban kiválót nyújtott.

Radnai később megértőbben közeledett Kodályhoz — amiben a Psalmus Hungaricus 1923-as diadalmas bemutatójának is része lehetett. Radnai két évvel később az Operaház igazgatója lett. Tíz évig töltötte be ezt a fontos posztot: munkássága az intézmény történetének egyik legragyogóbb korát alapozta meg. Felfrissítette a repertoárt, új előadó-tehetségeket fedezett fel, a művészi munkafegyelem dolgában pedig teljességgel megújította az Operaházat. Ő szerződtette Budapestre Sergio Failonit, a kiváló olasz karmestert, és ő vette fel korrepetitornak a húszesztendős Ferencsik Jánost. A műsort, többek között, Debussy, Stravinsky, Bartók, Mali- piero, Milhaud, Hindemith, Weiner műveivel gazdagította. Miután Bartók, 1924 végén, befejezte a Csodálatos mandarin hangszerelését: Radnai tett először kísérletet az elkészült mű hazai bemutatására.28 Érdemeit nem kisebbíti, hogy kísérlete, felsőbb jóváhagyás híján, nem sikerült; erre, 1945 őszéig, utódai is hasztalan vállalkoztak..29 Tény viszont, hogy Radnai igazgatósága idején került a Dalszínház repertoárjára Kodály két nagy daljátéka, a Háry János 1926-ban, a Székely fonó 1932-ben. Sokat ígérő és sokat adó igazgatói tevékenységének korai halála vetett véget 1935-ben. Élt negyvenhárom esztendőt.

28 Lásd Doráti Antal emlékezését az így láttuk Bartókot című kötetben, szerkesztette Bónis Ferenc, Budapest 2/1995, 81-82. lap.

29 Bónis Ferenc: Egy korszakos remekmű születése és kálváriája, a Bartók Béla-Lengyel Menyhért, A csodálatos mandarin című kötetben, szerkesztette Szántó Tibor, Budapest 1993, 60-66. lap.

52