Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Kabdebó Tamás: „33” IV; befejező rész (emlékezés)

dik - mint a fojtogató repkény a fán - elnyomja benne a reményt. Szorítása halálos lehet.

Hit nélkül lehet élni, holott, ha van belőle, az erőt ád az embernek, ha pedig sok van belőle, akkor rengeteg erőt. A szeretet olyan, mint a tapintás - rajta keresztül, vele érezzük az élő világ testét, annak sejtjeit, s éreznek bennünket ők is. A szeretet teljes hiánya - tehát a mások utálata mellett önmagunké is - azonnal ölő méreg. A reménytelenség lassan pusztít; hitet, hitrendszert babonákkal, hiedelmekkel, anti- hittel, ateizmussal is lehet helyettesíteni.

A szeretetnek az érzelmekhez, szenvedélyekhez, a szív-hez van köze. Kötődéssel kezdődik ez - talán már az anyaméhben -, és az utolsó kézszorítással fejeződik be, földi téreken. A remény, többek között, a kedélyek, a „nedvek” gyümölcse. A hit intellektuális adomány, még a vakhit is, mely egyrészt a képzelőerőn, másrészt az elnyert bizalmon nyugszik. Hajszálgyökerei köthetik a szeretethez, s akkor nincs baj vele, de a gyűlölethez is, mely esetben veszélyes. Harmadrészt a hit a tudással érintkezik, az intuíció, illetve a reményteli föltételezések révén.

„Magának igen sok szeretetre van szüksége’^ mondta egyszer valaki, aki ismerte és értette hősünket. Azt felelte: „magának is”. És mindenkinek. Nem mindenki tudja ezt embertársai orrára kötni, mert nem minden érzelem demonstratív és nem minden vonzódás nyilvánvaló. A kisiklott szeretetvágy gyakran gyűlöletbe csap át, a negatív érzelmek konglomerációja a zsarnoksághoz vezet.

Szeretet nélkül valóban nem élt soha anyman, everyman - soha, soha senki. Ő sem. Remény nélkül, egyszer, egy hétig. Hit nélkül, az AVO börtönében, az őt „cserbenhagyó” Istent megtagadva, három napig.

Oh, igen. A hit, a hitrendszer, az Istenkép alakult, elbonyolódott, egyszerűsödött. Az emberiség fejlődését példázza egyetlen ember élete. A gyermek és a korai ember a csodákban (is) hisz. A Mikulásban, aki puttonyában hozza az ajándékokat, az isteni bíróban, aki mennykövekkel agyonzúzza a gonoszokat és győzelemre segíti a választott népet. A görögöket a barbárok, a zsidókat a filiszteusok, a perzsákat a médek, a rómaiakat a föníciaiak ellen. Túljutva a serdülőkoron - és belecsöppenve egy, a középkorban kidolgozott vallásrendszerbe — elfogadjuk, hogy a korai, a bosszúálló Isten képe, nem egészen fair, azaz igazságos az emberi tükörben. Jézus atyja már a mindenkit szerető, jóságos Isten, aki mindent megbocsát, de mert egyben bíró is és mert szabad akarattal ruházta föl az általa teremtett és tőle függő embert, örül, ha az révbejut (üdvözül) és szomorkodik, ha kizárja magát (elkárhozik).

Míg az emberiség kora-felnőtt korában a tételes keresztény vallások eljutnak idáig, addig, a más irányban fejlesztett keleti vallások egy másik világképpel ajándékoznak meg bennünket. A buddhisták csak az általuk értelmezett világképben hisznek, ami ellátja, megterheli, fölkészíti az embert, kinek jól felfogott érdeke szenvedéseket okozó szenvedélyeitől megszabadulni. A hinduk körforgás hite, valamint a lélekvándorlás járuléka, részben a természet megfigyelésén alapszik: mindnyájan tapasztaljuk az anyagcsere körforgást, amint a trágyázott föld búzát terem, a gabonát learatják, megőrlik, a lisztből kenyér készül, amit megesznek, ebből ismét trágya lesz. (No meg erő és energia, ami a világmindenség energiakészletét picinyég átalakítja.) Aztán berozsdásodik a gépház, az ember meghal, holttestét elégetik, a hamu, a foszfát, a termőtalaj élesztője. És így tovább a belátható véges-végtelenségig.

Érett korunkra megpróbáljuk (e sorok írója újból és újból megkísérli) tudásunkat és hitünket egyetlen, egységes, tiszta lelkiismerettel és világos ésszel elfogadható

És a fundamentalista. Sokan közülük irigylésre méltó szeretetközösségekben élnek. Mások szembekötó'sdi közösségekben.

35