Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)

legség vette körül. Beljebb húzódott. Kis idő múltán már a rohadás szaga sem zavarta, úgy szívta be, mintha ez lenne a legtermészetesebb levegő. A parkon kéksisakos katonák rohantak át, egyikük futtában összecsuklott, két társa vonszolta tovább, s közben szüntelenül lőttek. Princip rejtekéből, mint egy páholyból nézte a jelenetet. Megjelent előtte a valahai korzózó közönség, a keménykalapos urak, oldalukon a selyemnapemyős hölgyekkel. Matrózruhás gyerekek luftballonért és vattacukorért rimánkodtak. Vasárnap volt, ugyanilyen meleg, mint most a szemétkupacban. Hát persze, hogy kaptak luftballont és vattacukrot — vasárnap! Fészkelődött kicsit, valami éles tárgy nyomta az oldalát. Előhúzta: egy széttört óra porcelán számlapja volt, mutatók nélkül, a kis fölhúzó- kulcsnak lyukkal. Finom, hajszálvékony repedések hálózták be. A lövöldözés mintha távolodott volna, csak néha rázta meg a környéket egy erősebb robaj. Princip álmosan magára húzkodott még némi szemetet, az óralapot a mellére szorította. Elhatározta, hogy szundít egy csöppet, végre, mióta vágyott rá! Próbált úgy összegubózni, mint valaha. Milyen rég aludt utoljára Müllemé roskatag ágyában. Hol van már az az ágy? S hol álmai, édes hajnali álmok, amik elhagyva testét átszivárogtak a dohos lószőrmatracába! A bádogszelence jutott még eszébe, de már nem volt ereje mozdulni, hogy elővegye. Úgyis tudta, hogy üres, elfogytak a golyók. Félálomban még egy hosszú, velőig hatoló vijjogást hallott, s azt gondolta, mindjárt robbani fog. Aztán elaludt.

24