Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)

közben eszébe jutott, hogy mindez Müllemé miatt van, ha ö nem viselkedik olyan vérforralóan azon a reggelen, akkor tán... Princip csak legyintett, és a dobozkából remegő ujjal kivette a két töltényt. Egy pádon ült, maga mellett egy otthagyott újságot talált. Két fecskéje békésen hintázott a bokor ágain. Princip beleolvasott az újságba, és már a címoldal elborzasztotta. Lelőtték a svéd miniszterelnököt, épp a moziból sétált haza a szerencsétlen. Fölrobbant valami űrrepülőgép. Törzsi mészárlásokról tudósítottak egy sereg fejlődő országból. A napi hírek sem voltak különbek. Csecsemőgyilkosság, baltával sújtott le, kútba dobta, földarabolta — ezek ordítottak a szalagcímekből. Az érdekességek között arról írtak, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain földcsuszamlások, esőzések, földrengések, vulkánkitörések öltek meg tízezreket. Az apróhirdetések is csak fekete keretes gyászjelentésekből álltak. A legszeretőbb félj, apa, testvér és sógor... - mind ezt állította. Hát hányán vannak ezek?, dobta el az újságot Princip idegesen.. És mind meghaltak?! Nem emlékezett, hogy járt-e Stockholmban az előző nap, ott, akkor, a mozi előtt. Vagy az űrben... ? A kavicsot rugdalta vásott cipőjével, és száraz szemmel nézte a folbolyduló porfelhőt, ahogy kavarog, aztán amerre a szél viszi, elnyújtózkodva eloszlik, ismét láthatatlan lesz. Dehát nem hal meg!, gondolta, por marad továbbra is, mindig por marad, akármi történjék!

(A visszatérés.) Egy idő után ismerős volt neki a város. Megbolondult ez a két fecske, vagy mi, nem értette, hogy kerültek ide. Nehéz volt a romok között tájékozódni. Egy szitává lőtt házra megesküdött volna, hogy az volt a Mülleméé, azaz az övé, ahol hajdanán élt. Be is ment, átlépett néhány fekvő testen, de nem találta a szobáját. Pedig hirtelen valami zsibbadtság szállta meg, elképzelte, hogy mint régen, ledől arra a girbe-gurba matracú ágyra, és csak egy pillanatra lehunyja a szemét. A két fecske majd leül a furcsa, tükrös szekrény peremére, nézegetik magukat a tükörben, hiszen még soha életükben nem látták, hogy élnek. De nem találta a szobát. Ott, ahol emlékezete szerint az ajtónak kellett volna lennie, puszta fal állt, feketére száradt vér éktelenkedett rajta, a tövében egy rongyként heverő ember.

Utcáról utcára szaladt. Az ég kormos volt, a környező hegyekről folyamatosan ágyúztak. Beugrott egy kapualjba, zihált, majd szaladt tovább. Mintha lett volna valami homályos, mélységes mélyről derengő sejtése, hogy hová kell mennie. Pontosan tudta, hogy egy-egy rommá lőtt, kiégett épületnél merre forduljon, úgy, mint aki igyekszik valahová, ráadásul futva, mert félő, hogy elkésik. A falhoz lapult és zihált, nyitott szájjal.

Amikor egy utca végén megpillantotta a füstbe vesző, kidőlt kerítésű, bombatölcsérekkel, gödrökkel elcsúfított parkot, egyszerre tudta, hogy mindig is ide vágyott vissza. A két kis fecske eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Princip fölfelé meredő tekintettel forgolódott saját tengelye körül, mint a Föld, hátha mégis megpillantja őket valahol, egy eresz alá bújva, a párkányon tollászkodva. De semmit sem látott, csak egy leszakadó erkélyt.

Hát egyedül jött ide! Mégis! Az utcák, a világ menete terelgették ide!

Átszaladt az úttesten, és a park bokros része felé igyekezett, ahol valaha a játszótér állott, körben padokkal. Semmit sem talált úgy, ahogy emlékezett. Frissen kifröccsent gödrök tátongtak a játékok helyén, mellettük hatalmas, bűzlő szeméthalom. Közvetlen közelről géppuska sorozatot adtak le. Rá lőnének? Egy ugrással a szemétben termett. Irtózatos bűzt érzett, de mégis valami védő me23