Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)

ciny földgolyóbist kellett volna pörgetnie, hogy mégse álljon meg a világ menete. Azt még hallotta, hogy Müllerné zörög a kapukulccsal; gyónt, áldozott, és most ájtatos képpel fog járni-kelni egész nap a házban, kissé lábujjhegyen, hogy legalább egy sarokmagassággal közelebb legyen az égiekhez.

(A munkás hétköznapok.) Princip magához vette a pisztolyt és a kis bádogszelencét a töltényekkel. Újra töltött, de megint csak két golyót tett a tárba. És ebből a szokásából később sem engedett.

Szerette volna jól a fülébe húzni a csöndet, mint egy keménykalapot. De a csönd inkább hasonlított egy bambusz sétapálcára: vékony volt és elszaladt előle.

Az uralkodó nem kért mást tőle, csak hogy tegye a dolgát továbbra is olyan lelkes odaadással és precizitással, mint eddig. „Dehát én csak két fecskét...”, szabadkozott volna Princip, ám az uralkodó fölemelte a mutatóujját. „Pontosan”, mondta, „éppen erre szeretnénk kérni: kövesse csak mindig azt a két fecskét... A többi megy magától, gyerekjáték”.

Ettől fogva annyi dolga akadt, hogy gondolkodni sem maradt ideje. Egyfolytában a két fecskét követte, és a pisztoly mindig elsült. A bádogszelencéből újból kivett két töltényt. Az is csak épp átfutott az agyán, hogy ezek a töltények nem akarnak fogyni. Ő mindig kettőt kivesz, de a szelence nem ürül. Vállat vont, nem ért rá töprenkedni, épp zajlott az első világháború, a két fecske meg lassan már bolondot csinált belőle. Szaladt utánuk. Alig evett, arca beesett, ruhája koszlott és büdös volt. Szaladt tovább, egy pillanatra leült, remegő kézzel, ugyanolyan ügyetlen ujjakkal, mint legelőször, újra töltött. Két töltényt a sosem ürülő szelencéből.

(Telik [?] az idő.) Nemcsak régi parkok és cukrászdák, nem pusztán Princip szürke kiskabátja, hanem városok, egész világrészek is szőröstül-bőröstül eltűntek a föld színéről. Sokan olyan kijelentésekre ragadtatták magukat, hogy „Már a Nap se úgy süt, mint valaha!” vagy „ Ezek még az égboltot is kilyuggatták!”, és nem is mondtak nagy szamárságot.

Csak Princip végezte feladatát gépies mozdulatokkal. A két fecske cikázott egyet jobbra, cikázott egyet balra, és ő rájuk emelte pisztolyát, azt az ósdi, Her- zog-féle, kiszolgált színházi darabot. Sok munkája akadt a gulágokon, majd a koncentrációs táborokban dolgozott éjt nappallá téve, közben egy újabb háború zajlott. Ráadásul egyéni megrendelések is tarkították a programját. Abban reménykedett, hogy egy nap tán kifogy az az átkozott bádogszelence.

Egyszer például a dallasi tankönyvraktár hatodik emeletén kuksolt, mert a fecskéknek oda volt kedvük beröppenni. Képtelen volt számon tartani, kit s mikor és főképp miért? Arra emlékezett, hogy előzőleg néhány emelettel lejjebb egy fekete, egyenruhás férfi barna folyadékkal kínálta, amit kólának nevezett, és Princip becsülettel kiitta az üveget, bár a mázas lé egyáltalán nem ízlett neki. A fekete ember arról beszélt, hogy az apósa hamarosan meg fog halni prosztatarákban, és akkor végre megöröklik a tengerparti kis vityillót. Princip nem tudta, mi az a prosztatarák meg a vityilló. Megköszönte a meghívást és a lépcsőket kettesével szedve rohant a hatodikra, az ablakhoz.

De az effélék csak véletlen pillanat-szilánkok voltak, amik valamiképp mégsem lúgozódtak ki a fejéből. Lassan minden összefolyt benne. Néha újratöltés

22