Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)
én. Egyszer még úgy is ellopta a táskámból a medvecukrot, hogy rajta ültem! De az igazat megvallva, nem tudtam rá haragudni. Különösen, hogy olyan jóe- szű fiúcska volt... mert azt meg kell hagyni, az esze vágott! Róla lestem a latindolgozatomat... Míg ő suttyomban a táskámban turkált medvecukorért, ugyebár, én úgy tettem, mintha észre sem venném, és közben gyorsan lemásoltam róla a latint.... Homeros fabula claram narrat... (Néhány lövés.) Hát persze, hogy a világban minden csupán egy pillanat! Ki is merné ezt tagadni? Aztán elszáll, elmúlik... suhan!... szóval sokféleképp lehet mondani, cifrázni, de az az egy biztos, hogy utána már más pillanatok jó'nek. No persze, ha fénykép készül róla... Az mindjárt más, mert ki látott már olyat, hogy egy fényképen véget érjen egy pillanat?! Elgondolni is szörnyű. Princip egy ószeresnél kötött ki. Épp a tegnapi kiflijét majszolta a zsebéből, mikor egy Herzog nevű úriember régiségkereskedése előtt a kirakatüvegbe csiszolt fóliratra lett figyelmes, „Mindent veszek és mindent adok - olcsón”, ez állott rajta. No, ha mindent, így Princip, akkor revolvert is kell árusítania. Hamar megegyeztek. Herzognak valóban volt raktáron egy kissé idejétmúlt, legutóbb egy színházi társulat használta, rozsdásodófélben lévő pisztolya. Bár egy kicsit sokra taksálta, Principnek sikerült alkudni az árból. Végül is úgy egyeztek meg, hogy a kereskedő egy bádogszelencében még néhány töltényt is adott a pisztoly mellé, de cserébe Principnek ott kell hagynia A kis herceg című alapművet. A vaníliaillat. Belengte az utcákat és a parkot. A Bergics cukrásznál kisült a krémes. Az öreg az ajtóban hajlongott. Az a cukrászda olyan volt, mint egy múzeum. Nem pusztán előkelő és finom, hanem, amint sokan hozzátették: cuki. Akik valaha is jártak itt, úgy emlékeznek, hogy vanília illatú gyermekkoruk volt. Bergics uram olyan édesen sütött, mint a Nap! Princip egy pádon ücsörgött, a bádogszelencében válogatott a töltények között. Pokoli fülledtség terpeszkedett körben, de mintha úgy érezte volna, a csontjaiban, mintha nem is valahol messze, hanem még messzebb, őbenne, valahol, láthatatlan mélységeiben készülődik a vihar. Bár megelégedett volna egy kis szellővel, csak mozduljon végre a levegő, hogy ne járjon kínlódó erőfeszítéssel minden mozdulat. Ügyetlen ujjakkal tömködte be a töltényeket a helyükre. Aztán fölállt. A hátára tapadt az ing az izzadságtól. Az igazat megvallva, Princip még sose lőtt pisztollyal. Revolverrel sem. E kettő gyilokalkalmatosság ugyan egyet jelent, de az utóbbi valahogy mégis csak harciasabb, komolyabb hangsor. Ezt gondolta Princip, mert volt némi vénája a nyelvészkedéshez. Emlékezett, hogy gyerekkorában is órákig el tudott ücsörögni a tükör előtt, és különböző grimaszokat vágott, míg a nyelvét öltögette. Édesanyja, egy sokat robotoló, sápatag asszony nem győzte dicsérni, milyen jó gye- rek. Ahogy erősödött a moraj, Princip gerincén végigfutott a borzongás. O csak kísérni próbálta a pisztollyal azt a két, alacsonyan röpülő, cikázó fecskét, akik a rakpart felől libbentek az óváros utcái felé. Mért bántotta volna őket?! Dehogyis akarna ilyet! Csak épp célra tartott, ahogy a napokban látta egy amerikai némafilmben. Egy gonosz, összehúzott szemű ember nagy mordállyal bújt egy szikla mögött, lent a völgyben lovas poroszkált. A gonosz sokáig tartotta rá a puskát (miközben a zongorista halkan, mégis idegborzolón verte a billentyűző
