Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)

(Váltás.) A városi park. Ideális hely. Praktikus, ha szabad ezt mondani, mert itt mindenki megfordult. És mégis csak kulturált. Akárhogy is. A város parkőrt alkalmazott, aki hosszú, zsinóros kabátban teljesítette szent kötelességét, tiszteletre méltó férfiú, aranygombos sapkája és császárszakálla volt. Ha néha körmöt pucolt, azt a bokrok felé fordulva tette. A padra csak legritkább esetre ült le, külön invitálásra. Egy fényesre kopott, hatalmas kulcs húzta le a zsebét, ezzel nyitotta-csukta a park körül körbefutó kovácsoltvas kerítés kapuját.

Gyönyörű nyári nap készülődött, lehetett érezni a levegőn. Pont az a korai hűs az, ami reggel az orron át a bőr alá kúszik, ami megborzongat és előre felcsigáz, hogy milyen megismételhetetlen, pompás nap adatik. Kár, hogy ez is, mint mindegyik, elmúlik, ebben nem ismernek tréfát. De legalább lehet majd rá emlékezni, hisz ki tudná megmondani, mi nagyobb kegy, várni valamire, izgatottan és készülődön, avagy meleg szívvel visszaidézni, milyen is volt?

(Princip jő.) Csönd volt, mert ilyenkor csöndnek kell lennie. Egy park is csak úgy éli magányos életét (lehetnek ott akárhányan!), mint a planéták. Mélán és senkitől sem zavartatva forog körbe. Néha döccen egyet, olyankor, akik ott sétálnak, megbotlanak kicsit, a fákról és bokrokról pedig egy pillanat alatt lepotyognak a levelek. De ezzel nem történik semmi jóvátehetetlen. Azzal a néhány szerencsétlennel pedig, aki hajlamos lehajolni egyszer-egyszer, s egy marék homok fölött olyasmit motyogni zavartan, hogy „Éz is mind kőszikla volt egykor...”, úgysem lehet mit kezdeni.

Gavrilo Princip diák szürke kis kabátban volt, tekintete is inkább álmos, mint izzó. A házinéni, bizonyos Müllemé ma különösen korán kezdett zörgicsélni, és Princip hiába tömte tele fülét vattával, reggel hatkor már az sem segített. Bod- rííí!, Bodrííí! - ezt kiáltozta ez az átkozott Müllerné hajnalok hajnalán, s bár Princip amúgy béketűrő és jámbor iíjú hírében állott, ez egyszer arra gondolt, hogy Müllemé torkára forrasztja ezt az elviselhetetlen „Bodrííí!”-zást; de talán az lenne a legjobb, ha keresztüllőném, mint egy kutyát, morfondírozott félálomban Princip. Ekkor jutott eszébe, hogy szereznie kellene egy revolvert. Ez az ötlete annyira fölvillanyozta, hogy egyszerre elszállott az aludhatnékja. Ágya szélén ücsörgött vakarózva, combja alsó felét ugyancsak vágta a kemény deszka, de kénytelen volt ezen egyensúlyozni, mert Müllemé ágya ezeréves volt, de legalábbis a múlt századból való, és az egyik kifeküdt gödör a másikat érte benne.

így került a parkba Gavrilo Princip, a diák, korareggel. Magára kapkodta szegényes gönceit, hóna alá csapta a számára még ismeretlen Saint-Exupery A kis herceg című alapművét, és elindult, azzal a föltett szándékkal, hogy szerez egy revolvert. A kapuból visszalesve még látta, hogy Müllemé a kertre nyíló ajtóban áll, és a lábánál nem más, mint Bodrííí hízelkedik - a két dög, gondolta Princip és becsapta a kaput.

(Régen.) - Én, kérem szépen, egy padban ültem a kis Gavrilóval! Csuda huncut egy gyerek volt, a bamba képe után nem is gondolta volna az ember! Nekem, ezt így tessék elhinni, rendszeresen lopta a medvecukromat. Megengedem, hogy szegény famíliából származott, de erre még futotta volna nekik. Csak őt éppenséggel jobban érdekelte a lopott medvecukor! ízre, tetszik tudni, ízre! Mert annak mégiscsak más íze van, amit úgy lop az ember... végül is értettem

19