Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Méhes Károly: Az ősok (elbeszélés)
Méhes Károly Az ősok (Principium) (A huszadik.) Egy gyönyörű óra. Azon lesték a másodpercmutató mulatságos ugrándozását. És az ember képes neki elhinni, hogy néhány millimétemyi odébblendüléssel új esztendőt produkál a szeme láttára! Mit új esztendőt — új évszázadot! Önkéntelenül is csillagszóró- és tömjénillatot érez ilyenkor mindenki. Valaki harmonikázó harisnyában végigtrappolt a lakáson, mert úgy örült, titokban belenyalt a konyakba, nyihogott és mekegett, mi butaságot meg nem tesz, azért mert egy, a számlapról bármikor könnyedén letörhető másodpercmutató azt tette egy egész évszázaddal, amit öregasszonyok elhunyt férjük vastag télikabátjával: benaftalinozva, selyempapírba göngyölve egy kinyitható rekamié sötét gyomrába süllyesztette örökre. Valaki a frissen bevezetett villany kapcsolóját nyomkodta eszeveszett módjára, hol feketeséget, hol tolakodó világosságot varázsolva, de ilyenkor ez is jópofa, ez is csilingelő, akár a véletlenül meglökött vitrin, és mindenki kacagott ezen a rekamiéba suvasztott évszázadon - hát még az újon! Mintás keleti szőnyegek és magasba emelt, metszett pezsgőspoharak között függőlegesen egy-egy ember állt, azaz élt, és az alapvetően olyan szép, mert mindenki azt mondaná (ha kicsit füllentve is). A két kis harisnyás láb csak szalad egyre körbe, ajtófélfának döccenve, nagy lábak mellett és között viharozva-trappolva el, egészen kihevülve, a hátára tapadt matrózingben. Zsongott a világ, mintha máris tavasz lenne, mintha olyan hallhatatlan ígéretek úszkálnának a levegőben, mik a bőrön keresztül szívódnak föl, és kitöltenek minden porcikát valamiféle jósággal, hogy ijgen, talán most... nem is talán... hanem biztosan!... most!... valami más jön!... És pihegés, és a kebelek és a mellkasok ziháltak belé, abba a gondolatba beleborzongtak, hogy mennyire más lesz... más! Az a mókás illető még mindig a villanyos kapcsoló gombjával játszott, és most senki se bánta, senki sem szólt rá, csak álltak egyszer a fényben, majd a sötétben... fürdőztek ebben az újszázadi magányos zsivajban. Nem akarok aludni menni! Mindig csak álmodni!, hallatszott távolról egy gyerekhang, és megint szaladt a szék-, asztal- és felnőttlábak között. Még kavargott néhány foszlány, Veletek vagyunk búrok! Abczúg Anglia! De hogy mi volt ez? Törődött is vele valaki, ilyenkor! Már azt a gonosz kis másodpercmutatót sem figyelte senki, pedig az előbb még minden szempár rajta csüggött. Ő meg csak ment tovább, mindig két millimétert ugrott. Ahogy mindig. Rémisztőmód ráért. 18
