Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bálint Tibor: Az utolsó ítélet (regényrészlet)
Hamudiusnak kedvére való volt az ötlet; a többi szaktanácsadó szintén megtapsolta a miniszter beszédét. Pár nap múlva az Elvtárs gyertyafényes vacsorát adott, a mellén pedig már négy kis aranykerék ragyogott, mintha ó' kezdeményezte volna a kocsigyártást, és ő lett sok más tisztsége mellett a szocialista kerékgyártás hőse. A műszaki egyetemen ugyanekkor szekérgyártási szakosztályt is létesítettek, s ide foként azok a fiatalok jutottak be, hogy gyorstalpalással megtanulják a szakmát, akiknek már az őseik nevei is e foglalkozásra utaltak: Kocsis, Kerekes, Batár, Saroglya, Lőcs. Sajnos azonban az igavonó állatállomány kevés volt az őszi termény behordásához, a fejlődő vagy szegény országok sorra visszamondták a megrendeléseket, elsőként a Tokelán szigetek, aztán Timor, Papua-Új Guinea, Nyugat Szahara, Ruanda, Suriname, Niné, Gabon, Burundi, Belize, Botsvana, Banglades és a Cook szigetek. Mindannyian arra hivatkoztak, hogy a kocsik, hintók, csézák, homokfutók össze vannak bütykölve, ennek ellenére, drágábbak a világpiaci árnál... Az első szállítmányt Irán, Irak és Kuwait küldte vissza azzal, hogy a küllők repedezettek, rajtuk a rések gipsszel vannak betömve, az aranyozás pedig sokkal kisebb ka- rátú a megállapodottnál, arról nem is szólva, hogy a rudak göbösek... Idehaza nem volt takarmány sem a disznóknak, sem az igavonó barmoknak, le kellett vágni az elvénhedt lovakat, s a borjúk oly hitványak lettek, hogy szekérderékban vagy nyakba fonva kellett levinni azokat az itatóhoz. Ekkor a gép- és kohóipari miniszternek egy másik ötlete támadt, és azt javasolta, a traktorgyáron belül indítsanak mozgalmat. „Egy szekér helyett két szekér!” jelszóval, és a lóvontatású szekerek mellett gyártsanak nagyszámú taligát: hiszen az ember nem annyira igényes, mint a ló, a bivaly vagy az ökör, semmilyen takarmányra nincs szüksége, beéri a szelet kenyérrel és a tányér levessel, s ha meggondoljuk, öt taligás sem fogyaszt el annyit naponta, mint mondjuk egy pár öszvér... Ez ismét nagyon tetszett az Elvtársnak, már megoldva látta a takarmányozást még aszály esetén is, ismét fényes vacsorát adott, s pár nap múlva, amikor a mellén két aranykarika függött, közöttük egy nekiveselkedett parasztot ábrázolva, Hamudius lett „A taligás forradalom” hőse. Egy idő után azonban kiderült, hogy a talyigák agyonvasazottak, nehézkesek, mint az első világháború tankjai, a teher alatt oldalt billennek, és a rosszul táplált munkások ötösével is alig tudják kihúzni azokat a kátyúkból, és a zöldség, gabona oldalt billenve a bugyborékoló sárba ömlik, amely tüstént elnyeli a halmokból fólrakott terményt. Ekkor jelent meg a Pávakakas, akit a háta mögött egy ideje Szartoronynak csúfoltak, és a nyakában himbálózó Hamudius-képpel, amely súlyos falemezből volt lemetszve, az Elnök színes és mosolygó arcképét ábrázolva, odahullott az Elvtárs lába elé. Néhány éve sarlatánok rákgyógyító gyógyszereit népszerűsítette a lapjában, miihói voltak lejben és valutában, s ebből a pénzből a világ leghíresebb rock-együtteseit hívta meg. E zenei tobzódásokat ő maga vezette, titkos jelekkel keverve a szocialista jelszavakat, fasiszta módon uszított a nemzetiségek ellen, és a fiatalok annyira elszabadultak és fellelkesedtek, hogy egy ízben, a külföldiek orgiáin fölbuzdulva föltörtek sírboltokat, letörték a koponyákat a nyakszirtekről, s gyertyával kivilágítva azokat, és botokon a magasba emelve, boszorkánytáncot jártak a belvárosban, üzletek kirakatait zúzták be, és békés járókelőket támadtak meg. 7
