Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Kronstein Gábor: Amíg egy lázadás formát kap (Zám Tibor: Kaparó Antal lázadása)

szakemberek valamennyien. S ez az a minőség, ami elől elbeszéléseiben a szocialista bürokrácia is meghátrál.

Az elbeszéléseken végigvonul az a rejtett személyesség, amelynek következtében nehéz szétválasztani, mikor miből ered a figurák magányossága és sebezhetősége; a történetek kedvetlensége, komorsága, az oly ritka derű és irónia - a szerzői élményekből vagy a történetek és szereplők belső logikájából.

Lázár István a kötet előszavában arról is szót ejt, hogy a kezdő író botladozásai mellett a szocialista realizmusnak tett esztétikai engedmények is ott kísértenek egyes elbeszélésekben. A válogatás esztétikai színvonala tehát egyenetlen. Nagyon igaz. A novellák egy csoportjában a múlt századi népábrázolás hagyományait figyelhetjük meg: a Vas Gere- ben-i, mikszáthi anekdotizmust és a népszínműi kliséket, amelyeket kedvelt a fiatal Móricz is, de Göre Gábor-os híg változatában szívesen alkalmazott a kortársi szocialista esztétika újsematizmusa.

Ide tartozik a Móriczot utánzó édes-keserves, a Fiatal házasok, az anekdotikus (de nem hazug) Titkár elvtárs kalapot emel, a sablonos Hétköznap és a Dr. Kenéz, valamint a népszínműbe áthajtó szatírakísérlet, a Kísértetjárás Öködön.

A novellák többsége azonban kitűnő megfigyelésekre épül. Az író ezekben folytatja a bevált móriczi hagyományokat. Konfliktus, helyzetrajz, életkép, jellem- és környezetábrázolás arányos egymással. Érzelmekkel itatja át őket, hogy ezek az elbeszélések a személyes élménynek már áttételes, tehát az esztétikai megformálásnak alávetett megírásával születtek. Ezért olvassa szívesen az ember a Hétköznap ciklus legtöbb történetét. Ahol az író elszakad az önéletrajztól, történetei elvesztik fólfedezésízüket, szokványosabbá, mindenesetre bátortalanokká válnak. Zám ilyenkor elnyújtja a történetet is, mint például az Élhetetlen ember-ben, a Modem fazon-ban és a máskülönben oly eleven Új remények felé című elbeszélésben.

Mindebből adódik a tanulság: Zám Tibor hitelesebb, ha élményközeiben marad, mint amikor objektiváló - megfigyelő, alakító - novellistaként ír meg egy történetet. A fantázia gyenge oldala. Ez magyarázza, hogy allegorikus kísérletei (a Bombamese, de még a Félelem is) elfelejthetők.

Szerencsére Zám Tibor a magyar irodalom mesélő fovonulatához tartozik. Azon belül a Veres Péter-i „sültrealizmus”-t képviseli.

Legjobb műveiben akkor is érték, ha éppen nincs divatban; ha az irodalmi érdeklődés peremére sodródott is. Nincs divatban a nála sokkal összetettebb, jelentősebb szellemi rokona, Galgóczi Erzsébet sem, de megcsappant az érdeklődés a vele ugyancsak rokon Gáli István, Galambos Lajos, Kamondy László, Szabó István iránt is.

A mellőzést, miként a többiek, Zám Tibor is kibírja. A közönség veszítene, ha olvasmányélményeiből kimaradna a három igazán kiérlelt novella: a Fekete fuvar, a Bűn és a Tavaszi történet. Ezek azok (különösen az első kettő), amelyekben a sokatmondó szűkszavúság a helyére került mind a párbeszédekben, mind a leírásokban. Semmi elemzés, és csak a legszükségesebb leírás. Az odaértendő gondolati és érzelmi folyamatokat elsősorban az elhallgatással kombinált párbeszédek közvetítik. Képzettársításként e ponton igen természetesen újra Móricz lép elő, de Hemingway is felbukkan az ember gondolataiban - az az író, akit a fiatal magyar alkotók az ötvenes évek derekán mertek már kedvelni és kedvvel átértelmezni saját nyelvükre, ízlésükre. Zám Tibor is így tett volna? Voltaképpen mindegy, ki hatott korai novellisztikájára, s mennyire.

E három elbeszélés - remeklés. Közülük a Fekete fuvar a legdrámaibb, a Tavaszi történet hármas portréja a legfólényesebb. És ott a Bűn: a legéletszagúbban szociografikus. Olyan írás, amely a legélesebb fényt veti minden Zám-novella közül a társadalmi mélységekbe. Egyúttal pedig a leglíraibb stílusú novella is. Úgy és azon a fokon lírai, mint Móricztól a Barbárok.

Mennyire a szerencsén múlik minden. Karinthy Ferenc 1953-ban megírta az Ezer évet, s mélységrajzával áttört a közvéleményig. Néhány év múlva megszületett Zám Tibor Bűn-je, a Karinthyéval azonos igazságú és megformáltságú tény-kép a mélységekről. Csak egy tavaly közreadott gyűjteményes kötetbe került bele. Elkésetten.

Bekerülhet még azonban az érdeklődés fókuszába. A társadalom válsága vélhetőleg tesz majd róla, hogy a Bűn-re kortársaink esetleg mint hírhozóra, mint előfutárra tekintsenek. A húszas évek termékeny intellektuális játékait, kísérletezgetéseit annak idején a harmincas évek társadalmi elkötelezettségű realizmusa váltotta fel. Ilyen ízlésváltás ezen a századvégen is lehetséges. Zám Tibornak és kopjafájának a temetőben mindez már valóban egyremegy. Az olvasó azon93