Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Végel László: A nacionalizmus balkáni nászágya

hanem bennünk van.” A tisztánlátást illetően nem vagyunk ártatlanok. Nem mi árultuk el azt az értékrendet, amelybe beleszülettünk, megtették ezt az idősebb nemzedékek, de mégis azzal az érzéssel viaskodunk, hogy eszményeinkből nemcsak kiábrándultunk, hanem el is árultuk őket. Eszményeinket nem volt alkalmunk tapasztalati úton megméretni, így hát igazságaink mögött nem áll személyes tapasztalat, legfeljebb keserű indulat, megszégyenült remény, néhány titkolt ifjúkori szenvedély. Mindent összevetve: egy befejezetlen vázlat. Minden, ami egyetemes érték, nem tapasztalatilag, hanem csak elméletileg létezik számunkra.

Maradt csupán az önmagunkra és a hiányérzetre reflektáló kritika. Egyik írásában Foucault, a felvilágosodás esélyét, nem kis szkepticizmussal, az ész egyetemes, nyilvános és szabad használatának feltételeit, a „mit lehet tudni”, a „mit kell tenni” és a „mit lehet remélni” kritikájában jelölte ki. Nekünk szívósabban kell ragaszkodnunk ezekhez az európai hagyományokhoz, annak ellenére, hogy a Felvilágosodás gondolat sok ponton vált sebezhetővé, elsősorban a hegeli-marxi vonal mentén. A felvilágosodás kritikai hagyományához való ragaszkodásban válik utópikussá minden gondolatunk, gesztusunk, szellemi kiindulópontunk. A perbe fogott felvilágosodás lett kénytelen-kelletlen reményünk, holott tudjuk, hogy annak eszméje mennyi veszélyes doktrínát szült. Ezzel a nagy ellentmondással kell megbarátkoznunk szerte a térségben, ahol egyébként a Felvilágosodás eszméje a tervezett társadalom doktrínájává fajult. Hogyan tegyünk meg egy hasonló utat - de egészen másként? „Az abszolút szabadságtól csorbát szenved az igazságosság. Az abszolút igazságosság tagadja a szabadságot.” Camus-nek ez az ellentmondása rombol valamennyiünkben, akik egyféle eretnek baloldalról indultunk el, s elégedetlenségünk gyökere azért fájó, mert Közép-Kelet-Európában nincs kilátás ennek az ellentmondásnak a feloldására. Sok-sok nemzedék fog még ebbe belebukni... A két fogalomnak, hogy termékeny legyen, egymásban kell fellelniük határaikat. Filip David minden egyes sorából ez a kérdés tárul fel, legfőképpen akkor, amikor a liberális jogállamra, a liberális értékrendszerre, a személyes autonómiára hivatkozik, s egészen egyértelműen kimondja, hogy a közösség szabadsága nem valósulhat meg mindaddig, amíg az egyén szabadsága nem teljesedik be. A liberális eszméket tehát mintegy védekezésként emeli maga elé, hogy ne ismétlődjön meg a másik úton is a múlt. Elképesztően utópikusán hangzik ez a védekezés itt és most, ahol és amikor még a legradikálisabb ellenzékiek sem merik ezt a sorrendet felállítani, ellenzéki pártjaink pedig majdnem egytől egyig a XIX. században élnek. A többségi tömörülések ugyanúgy elutasítják, mint a kisebbségiek. A liberalizmus lenne tehát az egyetlen járható út, de senki sem akar rálépni. Vajon ez az új utópia, mint minden utópia, nem anticipál-e valamiféle erőszakot ? Vajon nem fordul-e itt minden a saját ellentétébe? Ki a felelős ezért?

Ez az a pont, ahol Filip David legkönyörtelenebb, sokak számára pedig a legfájóbb bírálatával találkozunk: az értelmiség szerepét taglaló részekkel. A vád kegyetlen, szó.szerinti értelemben talán nem is jogos: a jugoszláviai értelmiség felelős ezért a háborúért. Jogosabbá válik viszont, ha ezt nem moralisztikusan értelmezzük, hiszen nemcsak a háborúra való uszítás gesztusairól van szó. Ilyenek is vannak, főleg a médiákban és azon művészek között, akik a háborús közérzetet esztétizálták. A felelősség gyökerei mélyebbek, valójában abból a talajból eredeztethetek, amelyikben ez az értelmiség patetikusan elutasította a liberális értékrendet, és az egyik kollektivizmusból a másikba tántorgott. Akik mindenek felett a nemzetre esküsznek, azok történelmileg legitim és nemes gondolatot vallanak magukénak, egy kikötéssel: rendelkeznek azzal a belátással, hogy felelnek a kollektivizmus esetleges következményeiért. Mert nem lehet a nemzetet elcsábítani, aztán pedig az utcára bocsátani. Most sokan vannak olyanok, akik ugyan moralizálva elutasították a há67