Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Végel László: A nacionalizmus balkáni nászágya

borút, de nem akarták tudomásul venni, hogy a nacionalizmus és a demokrácia nászágya alól mindig a represszió csizmája lóg ki, és vigyázni kell, nehogy az legyen az újszülött nevelője. Ezek az emberek színlelik, hogy nem látják a csizmát, s azzal ámítják magukat, hogy a nászágyban új dolog születik.

Filip David könyörtelenül kimondta, hogy miféle szörnyűség fogan ebben a nászágyban, s a szülőknek felelniük kell az újszülöttért, akkor is, ha idővel kitagadják könnyelműen nemzett gyermeküket. Mert lehet, hogy a „demokratikus nacionalizmus” fából vaskarika, de mégis jobb, mint az, amit most látunk, az értelmiségi szülőktől kitagadott, az utcán felejtett, tomboló gyermek. Vagyis feltárulkoznak azok a tünetek, amelyek bizonyítják, hogy a jelenlegi jugoszláviai véres konfliktus forrása éppen itt buzog körülöttünk. Ez pedig az erősen fellángoló antiszemitizmus, a xeno- fóbia élő metaforája. Újfent bebizonyosodik Hannah Arendt tétele, hogy a totalitarizmus (újbóli) ébredése az antiszemitizmussal kezdődik. — S — Hannah Arendt nyomán tegyem hozzá — a kisebbségellenességgel. Ahol a kisebbség veszélyeztetve érzi magát, ott a demokrácia is veszélyben forog. Az antiszemitizmus a posztkommunista társadalmak betegsége, írja Filip David. E betegség további metasztázisa a ki- sebbségellenesség. Ezek a barbár szenvedélyek közöttünk tombolnak, az ellenzékiség pózában tetszelgő értelmiség jelentős része pedig tudomást sem akar venni róla, megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatva ezzel a közömbösséggel a hatalommal való cinkosságra. Amíg ez létezik, addig ez az értelmiség ugyan szidalmazhatja a bolsevizmust, de nem állíthatja, hogy szakított a totalitarizmussal. Homályos és bizonytalan határvonalak ezek, nincs az egész Európában kialakult kódex róluk, eltérőek a vélemények, hogy melyik és hol kezdődik, tehát durván meghúzni őket ugyanolyan veszélyes, mint elködösíteni.

E könyv ürügyén valaki megkérdezheti, miért foglalkozik az író a politikával. Tudjuk, hogy a kérdésnek megvan az előtörténete: a totalitarizmus poétikájában fogant meg. A totalitárius politikai eliteket mindig irritálta az autonóm értelmiségi közéleti affinitás, az államtól, az állami ideológiáktól független — hogy Konrád György szavaival éljek - antipolitika, a civiltársadalmi etosz. Filip David szövegeinek ismeretében hamisnak véljük a régi dilemmát. A szerző által tisztelt gondolkodót, Walter Benjámint parafrazeálva a dilemmát máshol látjuk: ma arról kell döntenünk, hogy a felvilágosult eszmekor rendszerében politizáljuk-e az esztétikát vagy pedig a totalitarizmus szerepjátékaival esztétizáljuk-e azt a politikát, amely ide vezetett bennünket, ahol vagyunk. Az utóbbit megteszik a különböző milit-art hívei, vagy a premodern gondolatokkal megáldott posztmodern palástú írók, akiknek a Baudrillard emlegette valóságeltűnés, és a helyébe lépő szimuláció is csak arra való, hogy konstatálják: minden úgy jó, ahogyan van.

Ezt a könyvet írói kéz írta. Ügy olvastam, mint egy utópikus esszéfüzért. Egy fragmentumokból összeálló kísérlet, amelynek az a szándéka, hogy az individualitás és az ész újra felismerje saját szabadságát. „A nagykorúságot”, tör fel belőlünk a kanti bűvös szó, belőlünk tör fel, akiket születésünktől kezdve kiskorúságra neveltek. Elismerem, hogy más körülmények között ugyanez a könyv csak politika lenne, itt és most azonban sokkal több. Mint ahogyan akarva-akaratlan a politika szintjére zuhan az az — úgymond — apolitikus mű, amely nem akar tudomást venni a jelen politikájáról, mert hiszen a nyelv elárulja. Mondjunk le tehát arról, hogy szalmaszálba kapaszkodjunk: Barthes nyomán gondolunk arra, hogy a nyelv mennyire része a hatalmi játékoknak.

Egy példával bizonyítom az előbbieket. Némi idegenkedéssel fogadom a balkáni állapotokra vonatkozó kategorikus ítéleteket, ha azok kényelmes zsöllyékből csendülnek fel, miközben édeskésen keveredik bennük a nosztalgia és a bátorság fitog- tatása. Akkor is bennem van az idegenkedés, ha ezekkel a nézetekkel egyébként po68