Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Végel László: A nacionalizmus balkáni nászágya
Végei László A nacionalizmus balkáni nászágya lí fern hiszem, hogy számba tudjuk venni, mit kell felejtenünk és mit kell emlékezetünkbe vésnünk mindabból, amit ezekben az években átéltünk, amelyeknek tanúi voltunk, hiszen még azt sem tudjuk, hogy honnan indultunk és hova tartunk. Könyveinkből a jövendő nemzedékek majd kibogozzák, amit meg akarnak tudni. Még arról sincs fogalmunk, hogy mit fognak keresni bennük, és ezért úgy írjuk könyveinket, mint a vakok. Összeomlott az államszocializmus, de annak titkai tovább fojtogatnak bennünket, keresztül-kasul meghatározzák életünket, akarjuk ezt mi vagy nem. Múltunkat valójában meg sem ismertük, de a jövőnket máris elvesztettük. Sötétben tapogatózunk a saját időnkben, csak azt tudva, hogy semmit sem lehet folytatni abból, ami megszakadt, vagyis mindent újra kell kezdenünk. Ez nyomasztja az egész posztszocialista térséget, különösen a balkánit, hiszen itt megsemmisült egy a nemzedékek hosszú sorát meghatározó állam. Ez van azoknak a balkáni nemzedékeknek a sorsába írva, amelyek beleszülettek a szocializmusba; ránk, ötvenévesekre fölöttébb érvényes ez. Ránk, akik szellemileg meghatározó éveinket ebben a korban éltük le, de a róla szóló rossz tapasztalatainkat sem mondhatjuk el, mert ami utána következett, erőszakkal eltorlaszolta a múlt feldolgozását. Hiszen könnyen cinkosa lett a jelennek, aki csak a jelen múltját utasította el. Történelmünk tanulsága szerint a történelmen kívül éltünk, oda kényszerültünk, vagyis nincs folyamatos elbeszélésünk, de tudatában vagyunk annak is, hogy semmiféle újabb elbeszélést nem tervezhetünk ki. Mondataink megszakadnak, szövegeink fragmentumok lesznek, ami nemcsak a stílus kérdése, hanem létélmény. Kínos helyzetünket növeli az a felismerés, hogy ami megszakadt, nem volt a miénk, s bár nem vesztettünk el semmit, mégis azt érezzük, hogy mindent elvesztettünk. Nagy szellemi vákuumba zuhantunk, amely messze túlmutat a politikai dimenziókon: a tapasztalatainkat vesztettük el. Semmiféle evidencia értékű tapasztalatunk sincs, amire a jövőben hivatkozhatnánk. Nincs szándékomban eltúlozni ezeknek az éveknek a jelentőségét, mégkevésbé kívánom őket összehasonlítani a II. világháború szörnyűségeivel, távolról sem tartom olyan egyszerűnek a jugoszláv tragédia okait, mint ahogy ezt a népszerű ellenzéki publicisztika hirdeti. A terhet évtizedeken át rakták a korra azok is, akik most megbotránkoznak a következményeken. Még csak azt sem akarom elhitetni magammal, hogy itt dől el Európa sorsa. Voltak nagyobb vészek, és vannak fenyegetőbb jelek. Tehát nem tagadom, hogy a II. világháborúban többet szenvedtek az itt élő népek. A törések nagyobbak voltak, de nem romboltak annyira befelé, mint a maiak. Talán a politikai utakat elválasztó határvonalak is világosabbak voltak. Akkor is újra kellett kezdeni mindent, de legalább voltak elképzelések arról - jók vagy rosszaik, most nem ezeket akarom kommentálni —, hogy mit kell tenni és hogy merre kell indulni. Ma viszont aligha tudjuk, honnan kezdjünk, és mit tegyünk. Nagy a zűrzavar körülöttünk és bennünk is, csak a bűntudat lehet nagyobb ennél. Filip David egyik legkönyörtelenebb mondata éppen erre vonatkozik: „A gonosz nem rajtunk kívül, 66
