Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Kodolányi János: Boldog békeidők (Domokos Mátyás sorozata)

Meglehetősen visszhangtalanul. Jellemző, hogy a három kötetes akadémiai Irodalmi Lexikon még a címét sem említi a regénynek, melyet utókorának kritikusa, Bán Zoltán András, a Holmi 1993 júliusi számában elragadtatottan úgy jellemez, hogy „egyike az egykézen megszámolható tökéletes, minden mozzanatában átgondolt regénynek”, s ugyanő közli elképesztő visszhangtalanságának a tényeit is: megjelenésekor, az Esti Hírlap és a Dunántúli Napló kurta recenciója mellett csak az Erdőgazdaság és Faipar közölt tudósítást a könyvről. (Ez utóbbi talán azért, mert a regény egyik főszereplőjének erdész a foglalkozása...)

Ugyan szükséges-e bárkit felvilágosítani arról, hogy a regény körüli huzavonák oka nem a mű esztétikai értékében, hanem a szerző személyének napi politikai szempontú megítélésében rejlett? Alighogy véget ért Buda ostroma, Kodolányi János személyét, főleg az akkori Népszava és a Haladás újságíróinak a köréből megmegújuló támadások érték. Kezdték őt is úgy emlegetni, mintha sok vitát kiváltott addigi életműve alapján a „háborús bűnösök” közé volna sorolható. Akkori helyzetéről 1968-ban megjelent önéletrajzi jellegű könyve, a Visszapillantó tükör ad hű képet:

„1945-ben tapasztalnom kellett, hogy amikor felvételi kérelemmel fordultam a Nemzeti Parasztpárthoz - elnöke Veres Péter volt, akinek szabadságát, biztonságát annyiszor mentettem meg Faragho altábornagyhoz fűződő barátságom segítségével, és aki velem együtt ott szerepelt a színpadokon, dobogókon és előadóemelvényeken a lelkesen tomboló emberek között -, azt kellett hallanom, hogy nincs helyem a Nemzeti Parasztpártban. Egy kora nyári vasárnap reggel pedig a párt hivatalos lapjában, éppen Kovács Imre terjedelmes vezércikkében, szorul szóra olvashattam, hogy a magyar nép és a magyar demokrácia árulója vagyok. Mikor pedig megdöbbenésemben Veres Péterhez, a régi baráthoz és bajtárshoz fordultam magyarázatért, ő azt mondta: »Nem kell mellre szívni, a politikai szükségszerűség most úgy hozta magával, hogy ezen az oldalon is ütni kell egy et.« - Hát oldal vagyok én? kiáltottam felháborodva, megdöbbenve, mikor Péter ezt a különös magyarázatot elmondotta. - Mióta vagyok én oldal? Hát nem bajtársatok voltam, és nem együtt vettünk részt azokban a küzdelmekben, amelyekben végül is a mi győzelmünk következett el, de úgy, hogy engem kisemmiztek, és ez nekem vereség? Péter csak vállat vont, és azt mondta: »Hát el kell viselni.« - Azután csakugyan el kellett viselnem az évtizedes némaságot, könyveim könyvtárakból való kiszedését, zúzdába hurcolását, megsemmisítését.”

Kodolányi műveinek eltüntetése olyan sikeres volt, hogy például a Zárt tárgyalás című kötete az ország legnagyobb, s múzeumi jellegű könyvtárának, a Széchényi Könyvtárnak az állományában sem lelhető fel. Az író üldöztetésének emberi megnyilvánulásairól pedig az író leányának, Kodolányi Júliának a könyvében -Apám — olvashatunk megrázó sorokat:

„... ahogy elült a harc a világban, fóltámadott az emberekben.

Elkezdődött apám kálváriája.

Ki tudja, milyen mélységekből törtek föl a gyalázkodó szelek. Ki érti, hogy mi esett meg az emberek lelke mélyén. Olyan barátok maradtak el, akik esztendőkön át mindennapi vendégeink voltak. Az elmaradás ténye is különös, de a mód, ahogyan tették, az volt megdöbbentő. Egyszerűen elmaradtak, nem írtak, nem is üzentek. Eltűntek, mintha soha nem is lettek volna, hírüket sem hallottuk, mintha a világ minden kapuja bezárult volna körülöttünk. Mi tette ezt velük? A félelem, a szégyenkezés apám miatt, a barátság megtagadása, a múlt felrúgása? Ki tudta ezt akkor, és ki tudja ma?

Ki érti meg, hova lettek a hajdani „Fiúk”, Zsilinszky régi fegyvertársi köre?

76