Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Kodolányi János: Boldog békeidők (Domokos Mátyás sorozata)
Darvas József, a hajdani ’jó barát’ nem kevésbé hirtelen maradt el. Nem sokkal, alig néhány hónappal azelőtt még reggelente elsőként üdvözölte telefonon apámat. Hangsúlyozom: minden nap, minden reggel alvása felől érdeklődött. Hogy aludt, hogy érzi magát? Néhány évvel korábban ugyanis apám közreműködésével kapta meg a jelentős rangot adó Ferenc József irodalmi díjat... A háború után Darvas még azt mondta egy írói körben; Kodolányi köztudomásúan a legnémetellenesebb magyar író, nehéz lesz vele elbánni. Miért akart Darvas apámmal elbánni? Ki érti ezt? A háború befejezéséig minden könyvét elküldte apámnak igen meleg aláírással. A dedikáció szövege rendszerint ez volt: ’Kodolányi Jánosnak, igaz szeretettel. ’ Soha nem nézett többet apám szemébe. Nem mert, vagy nem akart ? A temetésére jött csak el, mint az írószövetség elnöke. ” A népi írók egy részét, köztük Kodolányit ért támadásokat ugyancsak a Nemzeti Parasztpárt lapjában, a Szabad Szó-ban Illyés Gyula igyekezett hatálytalanítani, 1945. augusztus 22-én megjelent cikkében. Naplójában pedig valamivel korábbról, 1945. május 9-i keltezéssel az olvasható, hogy este Rákosival, Révaival és Geró'vel találkozván, megállapodtak: „Sem Szabó Lőrincnek, sem Némethnek nem eshet baja, Tamásinak, Kodolányinak, Féjának sem. („Utóbbit ők mondták” - jegyzi meg zárójelben.) De Haraszti Sándor és Zelk Zoltán is igyekeztek segíteni ekkoriban Kodo- lányin. Mindez persze nem akadályozta meg az MKP Politikai Bizottságának a tagját, Horváth Mártont, abban, hogy a Válasz köréről szólván, Kodolányit „a »népies« irányú fasizmus »foltozott irhájú zsoldos«-ának” nevezze. A támadások és az írói kilátástalanság elől - a Sárköziné-féle Válasz, az egyetlen irodalmi fórum, ahol közölték, ugyanis megszűnt - Kodolányi János végleg leköltözött Akarattyára, s ott élt, emberhez, íróhoz egyaránt méltatlanul nyomorúságos körülmények között hosszú éveken át. Tüskés Tibor így jellemzi ezeket a keserves esztendőket: „1949-ben teljesen akarattyai lakos lesz, feleségével és leányával az egész esztendőben a nagy tó mellett él... Egy födél alatt lakik a szegénységgel. Villanya nincs, szobájában petróleumlámpa világít. Maga másolja kéziratait. Van, amikor papírja, borítékja sincs az íráshoz, s postáját hitelbe veszi föl a derék postamester. Zongoráját lefoglalják. Betegség kínozza, keze megdagad, lába fáj, nincs pénze új cipőt csináltatni. Az orvosért kilométerekre kell gyalogolni. Fogait nem tudja megjavíttatni. Önmaga orvosa; házi receptje van a nátha elmulasztására, a fejfájásra, a fogínysorvadás- ra. Gazdálkodnak, kukoricát termesztenek, tyúkokat, disznókat nevelnek, kutyát, macskát tartanak. Valóságos farmon élnek. Ezekben a nehéz esztendőkben leghűségesebb támasza felesége, Tildi, aki már akkor sokat vállalt, amikor elhagyta Kodolá- nyival a vajszlói házat. Tiszta embersége, szerény, halk, áldozatos munkája ezekben a nehéz esztendőkben megnöveli alakját. Maga is gyakran betegeskedik, mégis sorba áll kenyérért, vizet húz, fát vág, kukoricát cipel daráltatni: rendben tartja az egész házat és a kis gazdaságot. ” Ezekről a „porban és hamuban” töltött akarattyai évekről írta Kodolányi János: „Dolgoztam keményen és zokszó nélkül Akarattyán, havonta néha háromszáz levelet kaptam és írtam, néha még többet. Kora reggeltől késő estig, mint régen, ültem az íróasztalom és írógépem mellett, és adtam tanácsot, feszegettem társadalmi, filozófiai, esztétikai kérdéseket, nem merültem ki, és nem fáradtam bele, nem untam meg, és nem roskadtam össze. Fát vágtam kint ónos esőben, és feleségem ölében cipelt be, mert a lábamra sem tudtam állni. Dideregtünk az akarattyai kis szoba tizenkét fokos melegében, és melengettem a kezemet a parányi petróleumlámpa mellett, hogy fogni 77
