Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Kántor Lajos: Volt egyszer egy Egyetem

után (a két világháború közötti kommunista pártbeli tevékenységében kutattak fel elvtársai valamely ideológiai eltévelyedést). E mentséget azért nem hangsúlyozom, mert amikor már nem volt kötelezőnek mondható, ő akkor is, hónapokon-éveken át cikkezett az Utunkban, „Az irodalomtudomány műhelyében” cím alatt kizárólag szovjet lapok közleményeiben tallózva. (A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötetéből másolom ide az adatot: 1947 és 1952 között Csehi Gyula filozófiát adott elő a Bolyain s egyúttal az egyetem tanulmányi igazgatója volt. Később a magyar irodalmi tanszéket vezette.)

Csehinek természetesen nem csupán orosz, illetve szovjet műveltsége volt, a párizsi Sorbonne-on és a bécsi egyetemen is tanult, ebből azonban — legalábbis a mi időnkben — keveset árult el diákjainak. Vele szemben Jancsó Elemérnek Párizs és Budapest maradt a viszonyítási pont — nem annyira a Sorbonne és az Eötvös Kollégium, mint inkább a felvilágosodás kora. Túl izgalmasnak nem találtuk ugyan előadásait (színháztörténetből sem), annál tanulságosabb volt megfordulni gazdag házi könyvtárában, elindulni könyvészeti útmutatásai alapján a szakkutatásban. Későbbi beszélgetéseinkben ő hozta elő a fia által nekiszegzett kérdést: miért nem foglalkozott nagyobb írók életművével, például Adyval? - Nem volt bátorságom hozzá — vallotta meg, nosztalgiázva az elszalasztott lehetőségeken. Jancsó Elemér portréjának felvázolásakor ezt a mély önismeretre valló, pályameghatározó motívumot nemigen szokták emlegetni, jóllehet, sok mindenre magyarázatul szolgálna. Emlékszem, milyen riadt volt, amikor 1956 őszén végre sikerült hazajönnie. Budapesten érte ugyanis az októberi forradalom; és talán nem is attól félt igazán, ami ott körülötte történt, hanem hogy idehaza, Kolozsvárt miképpen fogadják majd ezt az életrajzi (utazási) véletlent. Mindenesetre, nem keveredett a forradalmár hírébe. (A másfél évszázaddal korábbi francia és magyar példa volt vajon intő számára?)

1956 nekünk, egykori bolyaista diákoknak vízválasztó volt. Külső történésekben a budapesti, a magyarországi forradalom kolozsvári, erdélyi visszhangja távolról sem oly hangzatos, mint azt utólag egyes emlékezők, publicisták tudni vélik és bizonyítani próbálják. Mindazzal együtt, hogy egyeseknek az a (viszonylag) kevés, az a kicsi 1956 őszi nyilvánosság is sokéves börtönt eredményezett, az egyetemi pálya derékbatörésével járt. Nem Bolyai-történetet írok, még csak nem is egy kiragadott szakasz személyes élményeit igyekszem kronológiába állítva felidézni - csupán halottakra emlékezem. S ha már 1986-ban, Szisz halálának tizedik évfordulóján őt megszólaltató, láttató kötetünkbe a cenzúra miatt nem vehettem be A költő életei (Szilágyi Domokos 1938-1976) dokumentumai közé, legalább most idézzem a másodéves bölcsész 1956. november 16-án szüleihez írt leveléből: „Az utóbbi két hétben fölfordult az egész Bolyai, a magyarországi események hatására. Persze, velünk mindennap gyűléseznek, hogy csillapítsuk a népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen; s ezért igyekeztek a Babest és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani. Nálunk beadták, hogy a Babes Nagyromániáért akar tüntetni, a Babesben meg azt, hogy mi Erdélyt akarjuk vissza, s így aztán sikerült valahogy megakadályozniuk. Viszont a temesvári román diákok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalommal. Marosvásárhelyen az orvosin is »forr a világ bús tengere, ó, magyar«. Testi épségünk nincsen veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az ember négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet.”

A tizennyolc esztendős bölcsességével (?) az akkori tizenkilenc éves „nagydiák” (történetesen a Bolyai diákszövetségi titkára) aligha igazolhatja magát. Az én ’5649