Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Kántor Lajos: Volt egyszer egy Egyetem

os, ezután összeállítandó dossziémhoz, mint előbb ígértem, kizárólag a halottakhoz kapcsolódó lapokat teszem ezúttal. Tehát folytathatom ott, ahol Szisz a levelében abbahagyta. A Házsongárdban. A mi évfolyamunk találkahelyére pár perc késéssel érkeztem (szüleimmel, nővéremmel a családi sírhoz mentem előbb), de találkoztam kollégámmal, a műfordítóként s a szász-magyar kapcsolatok iroda- lomtörtészészeként évek múltán ismertté vált Ritoók (Miess G.) Jánossal, és együtt eredtünk társaink nyomába. Sem a Dsida-, sem a Brassai-, sem a Reményik Sán- dor-sírnál nem találtuk őket, így - igazán akaratlanul - kimaradtunk a versmondásból, éneklésből, közös gyertyagyújtásból. A bőrkabátosokkal persze mindenütt találkoztunk, feltűnést azonban, csupán ketten lévén, nem keltettünk. Nem volt érdem, de talán ma sem szégyen. Hogy aztán egyikünk se került bele (egyik oldalról sem) a tisztogatási akcióba, korántsem jelentette e megpróbáló idők sebektől mentes átélését. Ismétlem, csak halottakról beszélek. És ma is sűrűn eszembe jut az a Móricz Zsimond utcai kis albérleti szoba, amelyben nemegyszer próbáltam, próbáltuk szóra bírni Ritoók Jánost, meggyőzni, hogy jöjjön már be az egyetemi előadásokra, szemináriumokra, ne veszítse el az évet. 1957-ben jártunk, szigorúak voltak az óralátogatási kötelezettségek, különös tekintettel az előző esztendő októberére-no- vemberére. János csak feküdt az ágyon, falnak fordulva, nem válaszolt, azt sem tudtuk, alszik-e, hallja vagy sem érveinket, kérlelésünket. Zárkózott ember volt és maradt (magyar anyanyelvét és kultúráját fenyegető veszélyek mellett megélte a szászok kálváriáját is, apját Brassóból a második világháború után a Szovjetunióba hurcolták), később sem beszélt ezekről a hallgató hónapjairól, noha pár év múltán visszatért Kolozsvárra, befejezte a magyar nyelv és irodalom szakot, immár a Ba- bes-Bolyai Egyetemen, majd újra kollégák lettünk - a Korunk szerkesztőségében.

Ritoók hallgató hónapjai alatt engem is megpróbáltak „szóra bírni”, bár én továbbra sem hiányoztam az órákról, nem fordultam a falnak — a Diákszövetségben sem. Talán épp ezért gondolhatták valakik, hogy érdemes elbeszélgetni velem. Úgy emlékszem, épp a Szabédi László és Jancsó Elemér közös professzori szobája (a korábbi vécéből átalakított szoba!) volt az, ahová beinvitáltak, fogalmam sem volt, miért. Két fiatal civil ült az íróasztalnál, barátságos, az összetartozást-egyetértést e- lőlegező, behízelgő hangon adták elő kérésüket: ebben a veszélyes helyzetben, amikor golyók röpködhetnek az utcán, és eltalálhatják idős édesapámat is, meg kell előzni az ilyen történéseket; segítsek nekik, jelentsem, ha valami gyanúsat észlelek. Megdöbbentem az ajánlattól. Döbbenetemhez viszonyítva, úgy emlékszem, elég nyugodt hangon, lehet persze, hogy kissé belevörösödve, azt válaszoltam, hogy ha ilyesmit tapasztalok, természetesen szóvá teszem az ifjúsági szervezetben, ez nyilván kötelességem is. Ők erősködtek egy darabig, kb. egy óráig tartott a meggyőzéskísérlet, végül azonban leszálltak rólam. Mint utólag (azt hiszem, a dékánunktól) megtudtam, főhadnagyi rangban lévő belügyesek voltak. Egyikük már évtizedek óta halott, állítólag kirúgták valamiért az intézménytől, s ivásnak adta a fejét. A másikat éveken át láttam, civilben, a város utcáin. Él-e, hal-e, nem tudom, szerencsémre nem is kell hogy érdekeljen.

Az én „Volt egyszeriemnek itt tulajdonképpen még nincs vége, de most elvágom a netet. Holtakról és élőkről még sok mesélnivalóm lenne, 1956 előtti és utáni időkéi, az egyetem tájékáról. Itt csak arról szóltam, amit a rendező Kovács Andrásnak nem mondtam el, s valamiképpen hozzátartozik a Szabédi-ügyhöz, a tragédiához, melyet pár szavas jellemzésemben beemeltek a Bolyaikról készített interjú-filmbe.

Magam is tudom, hogy tartozom a folytatással. Elsősorban önmagámnak.

Kolozsvár, 1995. február

50