Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)

politikai erők sajnos nem, vagy csak kevéssé álltak ellen határozottan a szélsőjobboldali térhódításnak, 1945 után pedig a „népi” politikusok, mindenekelőtt a parasztpárti vezetők, nem tudták elhárítani a szélsőbaloldali térfoglalást, sőt többen, mindenekelőtt Erdei Ferenc és Darvas József ennek a térfoglalásnak, következésképp a diktatúrának a szálláscsinálói lettek.

Az elmúlt négy esztendő egyik sajátos hazai jelensége volt, hogy a kétféle (korábban egymással szembenálló) konzervatív hagyomány együttesen lépett fel és egymással elvegyülten hatott. Ennek a politika-, még inkább mentalitástörténeti jelenségnek a látványos példája volt az 1993 nyarán rendezett kenderesi temetés, ahol az egykori kormányzó híveinek utódai és a népi mozgalomban szervezkedő ellenfeleinek örökösei teljes szellemi és érzelmi egységben álltak a ravatal körül. Ne legyen félreértés, én nem a kormányzó hazai újratemetését kárhoztatom, ehhez mint a magyar föld szülöttjének mindenképpen joga volt, hiszen hazájához hosszú emigrációjában is haláláig hű maradt, csupán egy különös szociálpszichológiai és mentalitástörténeti jelenségre hívom fel a figyelmet. Arra, hogy az „úri” és a „népi” tradíciók hívei, akiket korábban egymástól eltérő politikai értékek és érdekek osztottak meg, és állítottak egymással szembe, a rendszerváltozás után közösen léptek fel, közösen hozták létre az új politikai elitet, és közösen szálltak sorompóba a liberális és szociálliberális politikai elit, ennek mentalitása ellen. Méghozzá abban a meggyőződésben, hogy a nemzeti folytonosság és azonosság értékeit egyedül ők képviselik. Ezzel tulajdonképpen a népi modernizáció hívei elfogadták azt az értékvilágot, amelyet az „úri” konzervativizmus ajánlott és képviselt, és többé-kevésbé lemondtak saját hagyományaikról.

A nemzeti stratégia zavarai

Az így létrejött nemzetértelmezés, és az ilyen módon értelmezett hagyomány ugyanakkor nem volt általánosan elfogadott. A magyarságnak és közelebbről az értelmiségnek, igen nagy csoportjai léteznek, amelyek mégis más mentalitásformák és tradíciók örökösei - noha ugyancsak öntudatos magyaroknak tartják magukat, és ragaszkodnak a nemzeti kultúra értékeihez, sőt azoknak az értékeknek egy jelentékeny részéhez is, amelyet a konzervatív nemzeti ideológiák hívei képviselnek. Közelebb állnak hozzájuk a városi tudatformák, az európai kultúrába erősebben integrálódott magyar hagyományok, vagy éppen a modernség kulturális változatai. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a nagy létszámú, a mai magyar társadalomnak alighanem a többségét kitevő értelmiségi, vállalkozói, ipari munkás csoportok „nem nemzetiek”, sőt „nem magyarok” vagy „nem jó magyarok”. Az egy esztendeje lezajlott választások eredményét ezek a csoportok döntötték el, a magyarság nemzeti identitását ezért nagyrészt ők képviselik, és a nemzeti identitás mai értékvilágát és irányultságát tőlük függetlenül nem lehet rögzíteni. Most jórészt ezeknek a modernizációs értékekre fogékony csoportoknak a mentalitása és értékrendje mutatja meg, hogy „mi a magyar”, és a nemzeti folytonosság kétségtelenül fontos követelménye milyen módon érvényesül.

Az új hatalmi elit konzervatív gondolkodású csoportjai meglehetősen türelmetlenül, helyenként erőszakosan kívánták érvényesíteni a magyar kultúra jellegéről és a nemzeti identitástudat helyreállításáról kialakított nézeteiket. A liberális értelmiség pedig hajlamos volt arra, hogy mindent konzervatív és nacionalista hajlandóságként értelmezzen, ami a történeti folytonosságot és a kulturális hagyományt akarta helyreállítani. Valójában szerencsétlen csapdahelyzet jött létre, és ebben

35