Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
egyik tábor sem tanúsított kellő megfontoltságot. Mindez indulatos kulturális küzdelmeket, valóságos kultúrharcot és ideológiai barrikádharcot eredményezett. Alkalmanként igaztalan vádakkal és gyanúsításokkal együtt, amelyekre a „másik oldal” azonnal szenvedélyesen és türelmetlenül reagált. A bekövetkezett viszályok hatására azután a konzervatív csoportok, feledve azokat a tanácsokat és példákat is, amelyeket eredetileg választott mestereiktől: Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Bibó Istvántól kaptak, visszahátráltak a két háború közötti korszak nemzetfelfogásához és hagyományához, a liberálisok pedig túlhangsúlyozták a konzervatív reakciókat, és nem tudtak igazán párbeszédet kezdeni azokkal sem, akik hajlottak volna arra, hogy korszerűbb nemzetfelfogást alakítsanak ki. Igen gyorsan helyreálltak és felelevenedtek a harmincas évek népi-urbánus küzdelmei és elfogultságai. A konzervatív tábor nosztalgiái, szimbolikája, érzelmei egy tulajdonképpen korszerűtlen, a jelen európai viszonyok között értelmetlen és értelmezhetetlen mentalitást hoztak létre, amely egyrészt elveszítette azokat a korszerű gondolati elemeket is, amelyeket például az előbb említett népi írók építettek be a nemzeti ideológiába, másrészt még tovább szűkítette a konzervatív nemzetfelfogás képviselőinek társadalmi bázisát. Nem lehet csodálkozni, hogy a konzervatív nemzeti ideológia és „nemzetpolitika” radikalizálódott, hiszen korábbi magabiztosságát kellett elveszítenie. Radikalizálódott, sőt érzékelhetően izgatottá és frusztrálttá vált, aminek következtében képviselői mind nehezebben voltak képesek párbeszédet folytatni a másfajta hagyományokra épülő nemzetfelfogások híveivel. Holott éppen az lett volna a fontos, hogy a nemzeti kérdést különféle oldalakról megközelítő értelmiségi csoportok a termékeny és alkotó dialógus körében találkozzanak. A két világháború közötti korszak hivatalos nemzetszemléletének és nemzeti ideológiájának életre keltése azért is vált problematikussá, mert korlátozta azt a modernizációs készséget és programot, amellyel eredetileg a magyar demokraták indultak, és amely kétségtelenül hozzájárult 1990-es választási győzelmükhöz. Egyszersmind csökkentette a konzervatív nemzetfelfogás híveinek szociális érzékenységét, minthogy a húszas és harmincas évek hivatalos politikai kultúrájától éppen a korszerű szociális érzékenységet nem lehetett megtanulni. Elvégre hatékony szociális reformok bevezetésére az akkori politikai vezetés mindvégig képtelennek bizonyult, ezeket a reformokat csakis az akkori ellenzék különféle csoportjai vették komolyan. A nemzeti identitás helyreállításának ügye körül ezért lehetett annyi nyugtalanság és zavar, s az imént vázolt körülmények következtében kellett azoknak a politikai erőknek teret veszíteniük, amelyek elsősorban a nemzeti stratégiát kívánták képviselni. A tévesen választott nemzeti stratégia és a nemzeti stratégia képviseletéhez társuló gazdaság- és szociálpolitikai kudarcok kétségtelenül nehéz helyzetbe hozták a „nemzeti gondolat” képviselőit, akik így, sajnálatosan, időnként valójában diszkreditálták az általuk képviselni kívánt nemzeti ügyet, különösen ha a nemzeti stratégiák érvényesítéséhez még neofita túlbuzgóság és karrierista erőszakosság is hozzájárult. Most mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a nemzeti értékeket és identitást elemi követelménynek tekintő politikai csoportok egyrészt megszabaduljanak attól a szellemi és erkölcsi tehertételtől, amit a politikai törtetők hada jelent, másrészt elmélyült vitákban tisztázzák saját álláspontjukat. Azt tudniillik, hogy az „úri” konzervatív vagy a „népi” konzervatív és/vagy modernizációs stratégiák mentén kívánják-e szellemiségüket kinyilvánítani, avagy képesek-e arra, hogy létrehozzanak egy új, valóban huszadik századvégi, modern nemzeti stratégiát, amely a nyugat-európai jobbközép politikai erők eszményeit és értékeit követi. 36
