Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Lukácsy Sándor: A szorongás irodalma

ten vérző honunk vidékin Nyögő szél érvén keblihez, Puszult váraknak omladékin A Múzsa búsan tévedez.”; a Rákos nimfájához című versben: „De néked élni kell, ó hon, S örökre mint tavasz virúlni, A’h, mert omladékidon Reszketve fognék szétomolni, Hazám, hazám!”; a Hymnus „Vár állott, most kőhalom” sorában; a Zrínyi dala „omladék” szavában; a huszti várról írt epigramma „düledékei”-ben, honnét „sír szele kél”, és „rémalak” int felénk; a Nemzeti hagyományok ősi várfalaiban, „melyeket a gondatlan unoka le hagyott omlani, s köveiből falujában korcsmát rakatott...”

Ennek az egyetlen képnek - és hány ilyen van! — a stafétamozgása, mely évtizedeken és stílusokon ível át, többet mond felvilágosodás- és reformkori irodalmunk egységes benső lényegéről, mint bármilyen címkézés vagy osztályozás. És kijelöli égtáját is. A mi nemzeti romjaink párját nem a nyugati irodalmakban találjuk meg, hanem a román költőnél, Vasile Cirlova versében (Tirgoviste romjai, 1830):

O gyászos omladékok! Dicső emlékek!...

Míg járnom kell e földet, légy otthonom, te szent rom;

Hadd jöjjek el reményért s hadd sírjak itt e hanton,

Melyet lábbal tapodni a zsarnok maga sem mer,

Elborzad s menekül már, szívében félelemmel!

(Kálnoky László fordítása)

Angol vagy francia kollégáink nem használják a „nemzeti romantika” elnevezést. Irodalmuk persze nemzeti: mert angolok vagy franciák írták, franciául, angolul. A mi irodalmunk, a mi romantikánk szomorú kiváltsága, hogy sajátképpen is megilleti a „nemzeti” jelző. Mert a mi nyelvünkön írta — immár fényes irodalmi sikerek után, de meg-megújuló szorongattatásaink közepette - Vörösmarty a Szózat nem- zethalál-vízióját, Kölcsey a Zrínyi második énekét.

Nemzeti irodalmunk kezdőkorának paradoxona, hogy tarka nemzetközi képet mutat. Bessenyei és kortársai nem ismerték eléggé a hazai régiséget: Markalf, Argi- rus, álmoskönyv, bibliamagyarázat: ennyi a magyar irodalom — mondották ajkbiggyesztve, és külföldi példákhoz igazodtak. Törekvéseiket nem autochton ihlet, hanem a hiányok felismerése mozgatta. Buzgalmuk egyetlen nagy erőfeszítéssel és naivul igyekezett pótolni a hiányokat. Nincs Cicerónk, Racine-unk, Pope-unk, Gess- nerünk? Le kell fordítani őket. Irodalmunk újjászületésének kora a tömeges fordítások és átdolgozások évadja. Görögök, latinok, Corneille, Milton, Marmontel, Metas- tasio, Young, Wieland, Blumauer: mindenki fordítóra talált; Voltaire műveinek öten-hatan is nekirugaszkodtak. Meg akarták honosítani az egész világirodalmat, s ehhez többnyire elégnek vélték az idegen helyszínt s neveket magyarral fölcserélni, Harpagonból Zsugori uram, Lear királyból Szabolcs vezér lett. Hiába hangzott el Kármán intő szava, hogy ideje volna már eredeti műveket írni, nemigen figyeltek reá. Kazinczy a fordításait adta ki munkái kilenc kötetében, többre tartotta őket a Pályám emlékezeténél. Kiket fordított? Tarka lista: Marmontel, Herder, Gessner, Steme, Goethe, Ossian, Wieland, Lessing, Shakespeare, La Rochefoucauld, Cicero, Moliére, Sallustius. Nem szellemi vegyrokonság szabta meg fordítóink választását; próbát akartak tenni minden hiányzó stílusnemben. Minden stílus jó, csak legyen. Az írók vitáiban nem stílusok csaptak össze; technikai kérdéseken vitatkoztak, szó- csináláson, helyesíráson, verstanon; meg elsőbbségeken: ki írt előbb hexametert, ki kezdte előbb fordítani Hornért?

Megkéstünk. Minden egyszerre árad be Európából s egyszerre hagy nyomot még az eredeti műveken is. A stílus szerint osztályozok kétségbe esnek. Baróti Szabó

25