Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Lukácsy Sándor: A szorongás irodalma

Dávid antik mértéket s ideálokat követ, de hódolva dicséri Gvadányi parlagi modorát. Berzsenyi antik idomú verseit mintha nem ugyanaz a toll írta volna, mint hangsúlyos ritmusait. Csokonai költészete a legkülönfélébb stíluselemek gyűjtőmedencéje. Pintér Jenő szerint hatott rá Blumauer, Bürger, Denis, Eschenburg, Gessner, Gleim, Herder, Hölty, Kleist, Kotzebue, Matthison, Salis, Schikaneder, Colardeau, Delille, Dorat, Gail, Gresset, La Harpe, Marmontel, Ménage, Moliére, Parny, Pezay, Piron, Rousseau, Voltaire, Ariosto, Baldi, Chiabrera, Goldoni, Guarini, Lemene, Lo- redano, Maffei, Marini, Menzini, Metastasio, Petrarca, Roberti, Rolli, Tasso, Tasso- ni, Zappi, Zuccolo, Hervey, Milton, Young, Holberg, Anakreon és Horatius. Ez a felsorolás persze inkább Pintér Jenőre, mint Csokonaira jellemző, de annyi bizonyos, hogy a kezdet költői nem egy vagy más stílusra esküdtek föl, hanem a nemzeti irodalom megteremtésének közös ügyére.

A stiláris káoszban mindamellett mutatkozik valamelyes rend, sőt tervszerűség. Összebeszélés nélkül is szétosztják a feladatokat, műfajok szerint. Bessenyei drámákat ír, aligha belső kényszerből, hanem mert hiányzik a magyar drámairodalom. Nincs verses aesopusi mesénk, majd csinál Péczeli. Nincs magyar Petrarca, előáll Himfy. Hiányzik a szonett, Töltényi Szaniszló egész kötetnyit fabrikál. Minden művelt nációnak van nemzeti eposza, kell nekünk is, a honfoglalásról. Csokonai kezdi el írni, több nemzedék próbálkozik vele, végül Vörösmarty teljesíti be a nemzet óhaját. A Zalán futását kevesen olvasták, de mindenki megkönnyebbült: immár nincs hiány a műfaji hierarchia csúcsán sem, irodalmunk színképe teljessé vált. Amit megterveztek az ősök: elvégeztetett.

De nem volt-e korai az öröm? 1825 a Zalán futásának éve; a következő évben Kölcsey megírja a Nemzeti hagyományokat, s benne szigorú, de jogos kritikát mond az elődök naivul racionalista buzgalmáról és eredményeiről. Buzgólkodtunk, fordítottunk, meghonosítottunk minden műfajt, magunkévá tettük a világirodalom minden vívmányát, de nem vesztettük-e el közben önmagunkat? „Való, hogy Bessenyei is magyarokat tüntet fel, de ki fogja azokat az ő munkáiban magyaroknak ismerni? Nem francia mindennapi emberkék-e ezek, kiket ő Attiláknak, Budáknak, Hunyadiaknak s az ég tudja még kinek nevez? Nemcsak a magyar régiség saját színét nem leljük azokon, de a Bessenyei korának nemzeti vonásait is hiába fogjuk rajtok keresni. Bessenyei nem vala lélek nélkül; s az, hogy ő így eltévedhetett, bizonyítja, mely nem könnyű legyen idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.”

Amikor e szavakat leírta, Kölcsey már visszalépett: miután évekig „a parasztdal tónját” tanulmányozta, végül egy népdal, a „Megismerni a kanászt” ritmusában költötte meg Hymnusát.

Látszólag egyszerű a recept: tanulj meg Európától minden megtanulhatót, de meríts a nemzeti életből, mártózz meg a nép Jordán-vizében. Irodalmunk azonban, szerencsére, nem érte be ezzel a túl könnyű recepttel. Már Kölcsey hozzáfűzte: az lesz az igazi nemzeti irodalom, melyben a hazafiság az „emberiség érzelmé”-vel ölelkezik; Erdélyi János a népdalokat a „tisztán emberi” kinyomatának mondotta; Petőfi nemcsak a Megy a juhászt írta meg, hanem Az apostolt is. Nemzeti romantikánk újabb paradoxona: legnagyobb művei, melyek - éppen nemzeti jellegük kiteljesedése által - joggal igényelhetnek világirodalmi rangot, nem kötődnek hazai színterekhez: a Csongor és Tünde cselekvénye a regék tájain játszódik; A karthausié Franciaországban, Az apostolé meghatározatlan helyen, Az ember tragédiájáé mindenütt, csak nem nálunk.

Szereplőik az emberiség általános típusalakjai. Sorukat Kölcsey indítja el, megismételhetetlen fénnyel ragyogó esszéjében, a Mohácsban. Itt mint kalmár, katona és tudós jelennek meg; ők vándorolnak Kalmár, Fejedelem és Tudós nevezet alatt a

26