Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Zelei Miklós: Felsőnémeti-Ungvár
ni fog valaki, akit azért teremtett az Isten e földre, hogy két üveg vodkáért átvigye őket csomagostul, nehéz bűzfelhőik kíséretében. A csempészcsapat mögött aránylanak a büfé ablakai, magyar a kiszolgáló és egy kis rábeszélés után fizethetünk a környék segédvalutájával, forinttal is. Ko- kakólát vásárolhatnak az utazók, és Bounty csokit, az arany-ezüst csomagolás összes színárnyalatában. A lengyel csempésznő, aki gondolataimban már a Miss Penetra névre hallgat, nagy bizalommal bámul. Én visszaélek azzal, hogy még egy fél napot se gyűrőd- tem itt, és nézegetem, mint egy kiállítási darabot. Miss Penetra félreértelmezi a pillantásaimat, mosolyt erőltet baromian fáradt arcára, és én megmondom neki, hogy nem. Nem? Nem, mondom Miss Penetrának mégegyszer, és visszamegyek a sorompóhoz, a hátam mögött egyre halkabban ismételgeti, hogy ócseny zsálka, ócseny zsál- ka, és széles bűzcsíkot húzva maga után, visszaáll a gruppjába. Elment a seprűs Lada, kinyílik a sorompó, a katona beinti a placcra a következőt, előbbre araszolhat a sor, világosodik. Árpi kikapcsolja a motort, és megint megkérdezi, mi a kurva anyjukat csinálnak. Annyira dühös, hogy nem tud aludni. Éjfél óta azt csinálja, hogy becsukja a szemét, ráborul a kormányra, engem ezek nem érdekelnek, sziszegi, s hogy ne is lássa, ami körülötte történik, órákon át úgy tesz, mintha aludna. Pazarolja az idejét. Én figyelem magamat, ahogy kívülről nézem, ami történik, ahogy egész bensőmmel ellenállok, és mégis hajszál pontosan azt teszem, amit kell, hiszen másképp nem tudok kimenni innen. Vagyis kívülről néző magamat is kívülről nézem; ez volna itt a társadalmi helyzetem. Itt senki máshoz nem fordulhatok csak a katonához, akinek a tevékenysége, puszta léte szünteti meg a lehetőségeket, amelyekre máskor minden különösebb átgondolás, előre megfontolás nélkül számíthatok. Nézhetem kívülről, érezhetem belülről - és úgy játszhatom a szavakkal, ahogy csak akarok —, kettős kívülállásom két tere, csapdaként csukódik össze rajtam. És látom, ahogy nézem, mint húzom magam után a „helyzetemet”. Sokadma- gammal, persze. Hiszen ezek itt, akik engedelmesen, birkákként állják velem együtt a sort, mind ellenállók. Legyőzik magukban az önbecsülést, ellenállnak emberi méltóságuk felszólításainak, követelőzésének. És a cédulával a kezemben ott rohangászok az utolsó sorompó előtt a vizsgálati fényben, és kérdezgetem, ggye ukrainszkij pogranyicsnyik. Két stemplink már van, és megyek azok után, akik ugyancsak az ukrán határőrt keresik. Mert nem jönnek oda az autókhoz, hanem mindenki maga köteles fölkeresni az őrt. És a sietségtől, vagy az idegességtől, vagy készségből talán, hiszen én is itt tanultam meg célszerűen kapkodni a levegő után, elébe vágok az orosz nőnek, aki a férjével három tv-doboz üres sörösüveget szállít át a határon. A vámőrnek meg is mondták, pontosan hány darabot. A nő szelíden a vállamra teszi a kezét, rám mosolyog és azt mondja, ócseregy. Tényleg, csak ekkor veszem észre, hogy fegyelmezett, nyílegyenes sorban állunk az ukrainszkij pogranyicsnyik előtt, de az nem tűnik föl, hogy ahány útlevél, annyi ember. Figyelmetlenségem miatt, amikor én következem, ki kell állnom a sorból. Integetek, ordítozok Árpinak, jöjjön oda ő is, mutassa magát az útlevele mellé. 10
