Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Faludy György: Öt szonett (CCXIII, CCXIX, CCXXIX, CCLXXXI., CCXC.)

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjen a szilva kék hamvát látta szemem, meg hogy Catullust olvasom a réten, patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak: felülről, a korommal festett ablak sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe velem. Elnéztem s az jutott eszembe, hogy megérkeztem újra Számoába.

(Budapest, 1994)

ccxc

(Arany János)

Sötétedik. Szobámban, az ablak mellett állok s a Margit-hidat nézem. Mellém lép Arany János.

„Mi van,” szól, „Szalontával?” - „Román már hetven éve, mint Várad meg Kolozsvár.” - „Mondjad, ki felel érte?”

„Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte, akit te is utáltál. S a német Hitler veszte. ”

„S aztán?” - „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.

Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.

De erről rossz beszélnem. Kádár is ölni kezdett,

többet, mint Ferenc József.” - „Nem tudsz valami szebbet?”

„Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,

s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.” „Szóval végünk van?” kérdi. „Nem,” mondom, „nincsen végünk. Vagyunk és leszünk. ” Félénk mosollyal összenézünk.

(Budapest, 1994)

3