Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Gömöri György: Nyugati magyar írók (Közösségük és közönségük)

magyaroknak írtak, hanem egy elképzelt magyar olvasónak, bárhol éljen is - kicsit patétikusan úgy is mondhatnám: a jövő magyar olvasójának.

De visszatérve a könyvkiadás problémáihoz: a korábban mondottak némi finomításra szorulnak. Bár kiadója a tehetséges írónak, költőnek sem mindig akadt az emigrációban, ilyet találni mégsem volt teljesen lehetetlen. Léteztek ugyanis olyan áldozatkész irodalombarát kiadók, akik nem akartak abból megélni, hogy könyvet adnak ki, pontosabban nem abból akartak megélni. Molnár József az Auróra Könyvkiadót és persze az Új Látóhatár-t is úgy tudta fönntartani, hogy nyomdájában más munkát is vállalt, a folyóirat másik szerkesztője, Borbándi Gyula pedig a Szabad Európa Rádiónál volt alkalmazásban. Csicsery-Rónay István, a kitűnő Occidental Press vezetője és tulajdonosa könyvtáros volt Washingtonban és (az eleve veszteségesnek számító) magyar könyvek kiadását leírta adójából. Határ Győző, mint ezt ma már sokan tudják, régóta maga szedi könyveit wimbledoni dolgozószobájában — az aranyos-sárga Auróra Ezotéria sorozat nemcsak írói tehetségét, hanem könyvtervezői-szedői szakértelmét is dicséri. A Magyar Műhely c. folyóirat szerkesztői-kiadói is nyomdai különmunkával keresték meg lapjuk, illetve könyvsorozatuk finanszírozásához szükséges összegeket. Végül egészen a nyolcvanas évek közepéig a magyar (és más emigráns) művek kiadásához hathatósan hozzájárult a New York-i Free Europe Committee (Reisch Alfrédék) ún. könyvosztogató akciója. Ez az iroda előre vásárolt példányokat a vasfüggöny mögött „hiánycikket” jelentő könyvekből. így ha egy könyvből 100 vagy 150 darabot előre megvásároltak, akadt kiadó, aki vállalta, hogy pár száz példányban kiadja a kötetet, ami (ha történetesen verseskötet volt) úgy nyolc-tíz év alatt lassan el is fogyott. Szerencsés esetben...

Előadásom címében közösségről és közönségről beszéltem, de talán úgy kellett volna fogalmaznom: a nyugati magyar írók és közösségük, illetve (másrészről) közönségük. Ugyanis már amit korábban mondottam is világossá tehette, hogy a nyugati magyar íróknak 1956 és 1989 között Nyugaton, de másutt is volt csekély számú közönségük. A Nyugaton írt könyvek nagyrésze ilyen, vagy amolyan, többnyire informális csatornákon át bejutott, beszivárgott Magyarországra, és a szomszédos országokba is.

S mivel a nyugati magyar író (egyes amerikai vagy dél-amerikai szórványok kivételével) műveit nem a kisszámú helyi közönségnek, hanem egy helyileg meghatározhatatlan „virtuális” olvasó magyarságnak írta, némileg az illyési „ötágú síp” szellemében, azok már a hatvanas-hetvenes években visszhangra találak azokban az országokban, ahol jelentősebb számú magyar közösség élt. Néhány személyes példa: én 1962-től kezdődően rendszeresen írtam az újvidéki Híd, majd később az Új Symposion c. folyóiratokba, amelyek Budapestre becsempészett, illetve egy idő után már postán beküldhető példányait nagy érdeklődéssel olvasták értelmiségi körökben. Akkoriban többször jártam Jugoszláviában, sőt 1969-ben az újvidéki „Fórum” nyomdában nyomtattam ki Átváltozások c. verseskötetemet, amit a londoni Szepsi Csombor Kör emblémája jegyzett. Emlékszem, egy újvidéki barátom mesélte, egy akkori magyar minisztériumi hölgy milyen gyűlölettel vetette a fórumosok szemére, hogy hajlandók voltak kinyomtatni egy „ellenforradalmár” verseit! Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy nem mindenki reagált így a nyugati magyar irodalomra Magyarországon. Éppen ugyanabban az évben jelent meg Vas Istvánnak az a bizonyos szenzációt keltő cikke a „Népszabadságában, ami egy általam szerkesztett antológiáról szólván elismerte, hogy a nyugati magyar költészet, ez „a valószínűtlen képződmény” igenis létezik és legjobb darabjaiban nem marad el a hazai termés színvonala mögött.

De nemcsak Újvidéken adódtak ilyen kapcsolatteremtő lehetőségek. A hetvenes évek elején kihasználtuk azt a páréves kegyelmi időt, amikor Ceausescu a szovjet befolyástól való félelmében még flörtölt a Nyugattal, s így egy ideig az angliai, vagy amerikai magyar írók könnyebben utazhattak Romániában, mint a magyarországi82