Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)
szándékozom írni a kengurukról, az erszényes nyálról, a dingóról és a repülő cukormókusról. Mert valójában bepörögtem én is, következésképp nem ártana egy kis újabb levegőváltozás. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat postázzak neki a távolba? Egyáltalában nem vagyok biztos benne, hogy megérti. Abban sem, hogy megéri. De mitől lettem ilyen durva és kisstílű? Csakugyan? Számító? Talán azt a kevéske tintát sajnálom? Amikor úgyis összefirkáltam már megannyi haszontalanságot. S most itt ez a pici kislány, a II. Emma. Bizonyára egy angyalka. Már nem is oly pici a maga bonyolultabb lelkivilágával, s az apját keresi. Valamiért épp azt az igazit. Valami baj mégiscsak lehet azzal a George fiúval, de lehet, hogy nem is. Nem tudom, nem is az én dolgom ítélkezni. Csupán az a gond, tényleg, hogy Mukkholc kapitányról édeskeveset tudok. Azaz: semmit. Csaknem semmit. Miért fordultak éppen hozzám? Lényegében ismeretlen emberek. Talán azért, hogy kitaláljak számukra valami megnyugtatót? Lehet, ez az író egyik kötelező szerepe. Uh... Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga (...) Uh... Kiagyalni valamit: most talán nem szabad. (Semmit.) Szóval, odáig gondoltam, hogy most nem hozakodnék elő holmi „agyrémmel”, amikor úgymond maga az élet fogta magát, s hozakodott elő hasonlóval. Dra- maturgiailag az élet ezt úgy szokta megoldani, hogy - váratlan pillanatban — a szerencsétlen „én” elé sodor valakit, aki rátelepszik a maga hülyeségeivel; unod az elképesztően banális szövegét; te vagy „én”, ő pedig az „ő”, s nincs sok érintkező pont a lazán közös múltat felidéző erőlködésben, a manapságot megtárgyaló szövegrészben sem, de akkor - mintha valaki mégiscsak vezényelné az egész őrületet - hirtelen eléd csellóznak: eléd hajítják (szinte) azt a motívumot, amelyet kerestél, s ez maradásra kényszerít. Te vagy az, aki ilyenkor rendel még két pofa sört; s csak hallgatsz tovább. Feléledt tekintettel. (A sör nem mindig álmosít.) A szabadkai színház egykori világosító inasa, aki manapság - miért ne? - itt az állami rádiónál dolgozik, váratlanul megpendíti Mukkholc kapitány esetét, s elkezd sokáig „vonózni” rajta. Kétségtelen, hogy Mukkholcot jobban ismerte, mint te, de itt nem is annyira az egyébként szövevényes Mukkholc-ismeret a fontos, hanem a félbeszakadt, elfelejtődött sorstörténet folytatása, amellyel - önkéntelenül - mintha te maradtál volna adósa valakinek. Te: mint a világ összes történetének feltételezett tudója? A Történetek Kapitánya. Nos: A világosító-hangosító és egyéb fogások polihisztora szerint Mukkholc kapitány - példátlan szexuális teherbírása és „Mukkholcka szinte örökös befogadói hajlama” ellenére - fáradatlan féltékenységével üldözte Emmát, a nem is kissé sznob Gordonkát. Gordonka, hogy megnyugtassa, már szinte mindenütt hajlandó volt a „lába közé fogadni” Mukkholc (Ivánt), de az utóbbiban ez csak azt az érzést erősítette fel, hogy a nője közönséges szajha, s talán még a vonaton is azt csinálja, amikor, mondjuk, Szabadkáról Újvidékre, vagy onnét visszafelé utazik. Mukkholc kapitány nélkül. Még jegyet sem vált, mert megbeszéli a kalauzzal. Talán még a mozdonyvezetővel is. Fene tudja! A bakterral, a váltókezelővel? (Gyanútlanul begeijedt regényíróval?) 17
