Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)

Ezen és hasonlókon elmélkedtem másnap — kissé másnaposán — a sajtót nyá- lazva a hotel utcára néző teraszán. Böngésztem a kulturális kínálatot, amelynek én is részévé lettem így vagy úgy, amikor egy szerény címen akadt meg a szemem: IFJÚ TEHETSÉGEK KONCERTJE A ZSINAGÓGÁBAN. 17-én este 8 órai kezdettel stb. Rögtön megállapítottam, hogy erre az eseményre sajnos nem tudok elmenni. Aznap estére találkát beszéltem meg a színház török-bajszos igazgatójával, Ljubisa Ristictyel, akitől joggal vártam el, hogy magyarázza meg, tulajdonképpen mik is a tervei velem. Annyit tudtam, hogy Janez Pipán szlovén rendező asszisztensének, tolmácsának, sőt netalán lelki pátyolgatójá- nak kellene lennem a nyári fesztivál Julius Caesar előadásának megszületési folyamatában, azonban ennél többet nem. Úgy éreztem, a dolog pontosításra szorul, mégiscsak. Szorulni látszott, mégsem pontosult. Egyszerűen neki kellett fogni. Jó, ezt a munkamódszert is ismerem. Nem fontos. Lényeg az, ahogy ott üldögéltem a teraszon, arra várván, hogy fizessek, valahonnan ismerős női figura suhant el az utca másik oldalának lombárnyai között. Szemmel láthatóan nagyon sietett valahová: jókora fekete hangszertokkal a kezében, akárha holmi kisebb (de minél kisebb?) koporsóval, benne a tetszhalott hangszer kinyúlt testével. Feltételezem, mert addig még csak gengszterfilmben láttam dol- lárkötegeket, kokaint vagy forgópisztolyt normál hangszertokban. Szóval így. A lány határozott mozdulattal bekanyarodott az utcasarkon, s eltűnt a szemem elől, de előtte mintha intett volna. Vagy csak kerek szemüvegét tolta feljebb? Nem tudtam bizton megállapítani. A lányt eltűnt, ám szinte ugyanakkor egy koromfekete macska rúgta ki magát a sarok mögül, s gondolkodás nélkül: irány az úttest! Úgymond az én felemen kapta oldalba a taxi, melyet mellesleg én hívtam. A Mercedes (fogalmam se volt, felőlem lehetett volna akár Skoda is!) két kereke tiport át rajta, a szerencsétlen állat mégis megpróbált felállni. Nem sikerült neki. A szemem láttára múlott ki — hét vagy hány élete ellenére? —, miközben csaknem az utolsó garasaimat pengettem le a szőrös szívű pincérnek.

Azazellónak is befellegzett - villant át agyamon útban a Palicsnak tava és ligetei felé. S nem ment ki a fejemből a macska, miközben a taxis megállás nélkül politikai kérdéseket igyekezett megvitatni velem. Vörös hajú és pulykatojás-ké- pű ember volt, s szinte egyfolytában dúlt-fúlt. Szorongatta a volánt, és gyűlölte a kormányt. Hanem amikor a palicsi település közelébe érkeztünk, amelyet még jóval Kosztolányi ideje után is villamosvonal kötött össze Szabadkával, de ma már nem, ijesztő hirtelenséggel témát váltott:- Itt! - rikoltotta, hogy képzeljem el: - Itt egy kengurut ütöttek el a múltkor. Vannak érdekes fogások, nem?

Nyugtáztam, hogy tényleg vannak.

A kenguru - mint mondta - az állatkertből szökött meg. A pávián mellől. (Nem csodálom.) A park szerelmesei kővel dobálták meg. (Leselkedőnek vélték?) Erre a szerencséjemúlt pária erszényestül-bukszástul kirugózott a műútra, PIFF! Valami melósok gázolták el. Nem hittek a szemüknek. Ekkora egeret még nem láttak.

HI, HI, Hl!

Elvette az utolsó petákom, aztán hirtelen elkomorodott. Ha netalán egyszer, véletlenül is, találkoznék a feleségével (fogalmam sincs, hogy hol, de ha netalán...), ne említsem neki ezt a feketemacska-esetet. Jó? Jó. Nagyon babonás.... Jó. Szinte megkönnyebbülten elhajtott. Mit mondjak neki én, aki egykor egy

9