Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)
Balázs Attila Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (hosszú expozíció) A jL -Ä-bban biztos vagyok, hogy 1983 után történt, mert akkor dobtak ki enge- met - társaimmal együtt - az Új Symposion folyóirat szerkesztőségéből, s többünknek új munka után kellett néznünk. Sőt, pár évvel a megnevezett időpont, azaz év után lehetett, mert a volt főszerkesztő, az azóta megboldogult Szilveri János akkoriban került - nagy kínkeservvel végül - a Szabadkai Népszínházhoz, ahonnan sürgönyzött, hogy lenne valami meló, csak „rajzoljam magam gyorsan oda”. Lehetőségeimhez mérten, tehát rögtön felültem Újvidéken a megfelelő gyorsra. Egy füzettel, ceruzával és pótgatyával - ennyivel. Amint kigördült a szerelvény, nyomban elaludtam az üres fülkében, mert akkortájt még volt ilyen. Lehet, hogy új folyóiratról álmodtam, de most már lényegtelen. A téma lerágott csont. Üres fülke tényleg volt, mert az idő tájt még nem leptek el minden szerelvényt kétségbeesett hontalanok rajai az okvetlenül jelentkező „patkányfalkákkal” együtt. Ha néha szorítani kellett is a szíjon, azért még működött valahogy ez a jugoszláv álom. S éppen Szabadkán látszott - minden ellentmondásra fittyet hányva - pozitíve „csomósodni” az ügy. Tehát oda kellett menni. Ha nem is a jugoszláv álomért, de pár szelet kenyérért és egyébért mindenképp. A szabadkai életet (vagy halált?) jelentő deszkák közelébe. Fordítani, asszisztenskedni, barátkozni stb. Szóval úgy tűnt, van miért. Nem sokáig szunnyadhattam, amikor hirtelen kipattant a szemem. A kalauz paskolta a vállam. Megkerestem a jegyem, elintéztük, elment. Akkor vettem észre, hogy bezzeg ám, nem is vagyok én már annyira egyedül a kupéban. A „dolog” nem szokott így magától jönni, de most - valamilyen oknál fogva - igen: egy nagyon is szemrevaló lány ült velem szemben. Könyvet olvasott, de hiába csüngtem rajta sóvár tekintetemmel, szempillája sem rezdült, csak amikor pis- lantott egyet-egyet. Szinte falta a „lektűrt”, rám se hederített. Nem kellettem neki. Nem érdekeltem. Minek is ült ide? Ha ilyen szobormerev. Hallgatag. Jó. Befejeztük az el sem kezdett társalgást. Oké. Légy boldog, babám! Utazunk. Ott szállsz fel, meg ott szállsz le — természetesen —, ahol akarsz. Én meg alszom vagy sem. Ez meg az én privát izém. Ám a könyv! Mit is mondjak erről a „testes” nyomtatványról vékony, hosszú ujjai között, „dzsonlenonos” pápaszeme előtt, időnként mégis az ölébe hullajtottról? Mit mondjak én erről a könyvről? Hogy ismerem ? 7
