Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Nagy Gáspár: Az emlékállító (Ferenczes István: Székely apokalipszis)
gia, a hős életútjából nem egy lényeges mozzanatot elhagy, s a emlékképek is föllazítják az egyes eseményelemek szukcesszivitását. Az Ortega által a műfaj egyik legfontosabb jellemzőjeként említett lassú tempó - a jól tagolt formával, rendezettséggel együtt - azt szolgálja, hogy a regényíró a lehető legtöbbet ragadjon meg. Ha a sokféle téma epikus ábrázolásának poétikai konzekvenciáit szükségszerűnek is fogadjuk el, az Árapályt olvasva olykor mégis az a benyomásunk, hogy kevesebb több lett volna. (Talán nem is a kalandos fordulatokról van szó.) A sűrítés és tömörítés a gondolati anyag súlyát mindenképpen növelte volna. Kabdebó Tamás regénye fikció és dokumentum határvidékén találja meg a kényes egyensúlyt. Valóságos történelmi figurák jelennek meg a műben, s a történelmi események, helyszínek és időpontok is ellenőrizhetők - igaz, nem az empirikus adatszerűség követelménye szerint. Az Árapályban a regényes elemek egész sora mutatható ki. Kabdebó azonban nemcsak a regény, hanem a történelmi esszé eszközeit is fölhasználja. Már a mű elején „kis bajai művelődéstörténetet” kapunk a hős levelében. Az apa (dunai csónakázást) megörökítő naplója egy bédekker gazdagságát zúdítja az olvasóra. Amikor a hős a passaui Duna Napok előadásait hallgatja, már egészen nyilvánvaló, hogy a regény gazdag művelődéstörténeti anyaga felhasznált és bőségesen idézett forrásmunkákra, a tárgy tudományos körüljárására utal. Némelyik hosszúra nyúló esszébetét miatt aztán az író is észbe kap. ,,C’ est ennuyant!” - („Ez unalmas!”) - mondatja valamelyik alakjával, s a tudományos kiselőadásnak vége szakad. Holott a Dunáról és a folyó mentén élő, összegubancolódott sorsú népekről, történelmükről és kultúrájukról szóló eszmefuttatásokban az olvasó is örömmel mélyedne el. Am író is, olvasó is érzi, hogy bizonyos (nehezen megjelölhető) ponton túl a regény már nem bír el ennyi irodalmi, történelmi, filozófiai, kultúrhistóriai és - szociológiai, társadalom- és természettudományi ismeretanyagot. Szerencsére szellemesen és könnyedén görgeti Kabdebó Tamás ezt a tömérdek tudnivalót. Az anyag közlésének módja, mondhatni szemmel látható rétege alatt mintegy kisugárzó gócként található e jelenség (és egyúttal a regényírói gyakorlat) meghatározója: az író imponáló műveltsége. Az Árapály nemzedék-, család-, kaland-, dokumentum- és esszéregényre utaló jegyei mellett föltétlenül meg kell említenünk, hogy itt egy magyar love storyt is olvashatunk. Dé, alias Szendrő József és Bűbáj (a megpróbáltatások idején: Búbáj) sorsa hasonlatos a regény egyik parabolisztikus részletéhez. A Duna vizén lebegő parafadugó az emberi kiszolgáltatottság, „a bizonytalansági elv megtestesítője”: „A magányos emberélet: a felszínen himbálódzó, ott nádcsomóba akadt parafadugó...” Esendő emberi itt-létünkkel szemben a regény „a mindenkori, az időtlen Duna” képét mutatja föl, azét a folyamét, amely talán nemét váltó hermafrodita, minthogy „mindent, nemet, jelleget, népet, rozogát, épet, szennyeset, szépet egybemosó, a folyás szakadatlanságával magával ragadó, nemtelenné, nemeken fölülivé, az életet az ezüstszemek csillámlásával szerves-szervetlenné vauázsió.” Híreink szerint Kabedbó Tamás folytatja útját, Szendrőtől a Duna-deltáig szeretne evezni. Regényfolyamából is hátra van még két kötet. Kívánjuk, hogy baj nélkül jusson el a Fekete-tengerig. (A kötetet Beattie: The Danube című munkájának Bartlett által az 1830-as években készített metszeteivel díszítette az író. Stádium, 1994.) Olasz Sándor Az emlékállító Ferenczes István: Székely apokalipszis Ferenczes Istvánnak súlyos könyvét - sorrendben a nyolcadikat - tarthatja kezében az olvasó. De most nem a feszes verseken, és nem is a posztmodernnel érintkező egyéni versvilágon ámulunk, hanem a sors- és történelemfaggató, mesteri szerkesztésű doku- mentum-riportköteten. A Székely apokalipszis emlékállító, mondhatnék tán úgy is: passiós könyv, melyben az 50 évvel ezelőtti szörnyűségek elevenednek meg, amikor a magukat Maniu-gárdisták- nak nevező román szabadcsapatok a száraz- ajtai mészárlás után Csík és Gyergyó felé vették útjukat. 1944 októberének első napjaiban Felesik falvaiban Csíkmadarason, Karcfalván, és mindenekelőtt Csíkszentdomoko95
