Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Olasz Sándor: Árapály (Kabdebó Tamás folyamregénye)

rövid regénypoétikái kitérőt kell tennünk. A regényfolyam (franciául: roman fleuve) elnevezés azért is találó, mert ennek a regénytípusnak a széles medrében valóban elfér minden. Lehetőség van a freskószerű ábrázolás epikai hömpölygésére, de a meditációra, elmélkedésre is. Ezzel a sokféle lehetőséggel persze nem él mindenki. (A Forsyte-Saga íróját, Galsworthy-t bizonyos szempontból joggal nevezte Szerb Antal az „ásítási világrekord” megdöntőjének.) A regényfolyam nem egyszerűen hosszú regény. A jelentés teljessége csak a mű egészében valósul meg, ám ettől függetlenül az egyes köteteknek is van önálló cselekményük és mondanivalójuk. (Ezért lehetséges most Kabdebó Tamás trilógiájának első kötetéről véleményt mondanunk.) A modem regényeposzok a különféle összefonódó emberi sorsok gazdagságában valóságos univerzumot mutatnak be - családok és nagyobb csoportok szünet nélkül újrakezdődő létezését. A 20. századi regényfolyamok nem formaújításaikról nevezetesek, a műfaj változásai azonban még ezekben a művekben is nyomon követhetők. Ez a regényfajta is lassanként a külső események krónikája, a tettek helyett egyre inkább a gondolatok eposza lett; a cselekvőt kiszorította a regény lapjairól a tépelődő ember. A hősök nem föltétlenül emberekkel birkóznak, hanem önmagukkal. A tradícióban bizonyos számú gondosan kiválasztott téma partikuláris mozzanatai végül is egymásra rakódtak, s ez többé-kevésbé az egész illúzióját adta. A modem regényfolyam poétikája más: a szerző úgy hoz létre hosszú regényt, hogy az egységet a főhős személyes sorsa, életútja teremti meg. Mindez természetesen nem jelenti a hagyományos korrajzi, társadalomábrázoló elemek elmaradását. E századi regényfolyamokban is kísért a kor kereszt- metszetének megidézése a sokféle társadalmi osztályhoz, réteghez tartozó szereplők segítségével. A sok figura egyetlen regénycselekményben való összehozása még olyan művekben is komikus erőfeszítéseket kelthet, mint Jules Romains huszonhét kötetes regénye, a Jóakaratú emberek. „Alakjai - írta Szerb Antal - ugyanabban a regényben szerepelnek, de nincs egymáshoz közük.”

A regénymostrumokhoz viszonyítva Kabdebó Tamás viszonylag kevés fontosabb szereplőt mozgat, s ezek a hősök a cselekményhez többnyire szervesen kapcsolódnak. Az Árapály valójában egyetlen alakot nagyít ki, s ebben az egy személyben a kollektívum sorsát is sikerül ábrázolnia. Ez a Szendrő József nevű fiatalember belesodródik az 1956-os forradalomba és szabadságharcba, s a bukás után a megtorlás elől kénytelen külföldre menekülni. A regény két nagy témaköre következik ebből: az emigráns-lét küzdelmei és az elhagyott szülőföld emlékei. Ez a hős - mint szerelméhez írt leveléből megtudjuk — valójában egy Németh László-i értelemben vett „minőségszocialista”, s azon meg végképp nem csodálkozhatunk, hogy az övével egyező elveket Kabdebó Tamás egyik legújabb esszéjében is megtaláljuk. („A kisiklott szocializmusban az ember — a legfőbb érték helyett - egymásnak farkasa lett. A ’kapitalizmus’ sem különb a Deákné vásznánál”- mondja Se házát, se mezejét című írásában, Tiszatáj, 1994. 11. sz.) író, narrátor és hős nézőpontja gyakran összemosódik, Kabdebó azonban nagyon tudatosan ügyel a distancia megteremtésére. Maga az író is megjelenik a regényben. Az egyetemisták gyűlésén például ő az a „kesehajú fiatalember”, akiben a főhős sporttársára, a mellúszó Kabdebó Tamásra ismer.

A narrátor afféle Láthatatlan Krónikásként számol be a némely jelenetben drámaivá sűrűsödő történet fontosabb állomásairól. Gyakran elkalandozik, kitérőit a „mindezt közbeszúrásképpen mondom...’’-típusú kijelentésekkel magyarázza. Talán el is szoktunk már az ilyen nagyívű „sztorizástól”. Am Kabdebó Tamás nemcsak kenuját vezette biztonságosan Ulmtól Szendrőig, a regényfolyamon is biztos kormányos. Ez a Krónikás sok mindent tud a századvégi próza „elvárásairól”. „Az író megengedi magának, időnként, módjával, a véletlen összejátszások megemlítését, ügyelve arra, hogy ezek... ne befolyásolhassák döntően az eseményeket. A valóságban azonban, amit a Láthatatlan Krónikás jobban ismer - s vagy közvetít vagy sem - a látszólagos koincidenciák egész hálózatát építi a tektonikus tájban mozgó húsvér figurák közé, s ennek a hálózatnak huzaljai tűnnek, szemléletüktől függően: véletlennek vagy a törvényszerűség felvillanásának.” Hogy ez a mindentudó elbeszélő mégsem tud mindent, azt a lábjegyzetek helyreigazításai is érzékeltetik. Van, amikor a hős első személyben szólal meg, s apjának harmincas évekbeli naplója újabb nézőpont bevezetésére alkalom. A regényfolyam tradicionális alakzataitól való eltérésre mutat a vonalszerűség megtörése, a regény fragmentum-jellege. Nincs szigorú kronoló94