Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Olasz Sándor: Árapály (Kabdebó Tamás folyamregénye)
tései-nagyításai, mellérendelései, áttűnései és aranymetszései a költő sajátjai, de nem oly módon, hogy őket a maga képzetes telkéül egy képzetes drótkerítéssel körülvette volna. Csak felismerte és megnevezte azt a titkos, benső tartományt, ami mindannyiunké. És ami nem azáltal lett az övé, hogy más lett, hogy megváltozott volna, épp megfordítva: az maradt, azzá lett, ami a kezdetektől fogva volt, csak épp a néven nevezés gráciájától lehetett egészen önmaga. Ebben az egyszerre köznapi és költészettel átitatott tér-időben minden motívum az egy- eredetűség, az „ez mind te vagy” felismerésének jegyében áll. A makro- és mikrokozmosz fragmentumai nem attól válnak fontossá vagy épp elhanyagolhatóvá, hogy mekkorák, hanem attól, hogy az emlék és az élmény szükségét tartja-e megnevezni őket vagy sem. E metafizikai térben teljes kozmosz (a szó eredeti jelentése: rend) a parányok világa is: „Elhúzva az ablakot, óvatosan terelgette kifelé a darazsakat, vagy kézfejére vándorol- tatta a hangyákat, s az alkalmas pillanatban a szabadba fújta őket. Most fűszálakkal, lapulevelekkel, bogáncsokkal van teli a táskája. Mindig különös gonddal választ közülük. Hogy sértetlenül menekülhessen a szúnyog, a katicabogár.” — írja A budapesti utasban, s mintegy az elmondottakra üt rá és azokat értelmezi egy másik vers, az Alagút három zárósora: „ki tudja, honnan érkezem haza, / melyik városban ámultam egy lányon, / s aki ajtót nyit: fiam vagy unokám?” Mert két elröppenő darázs és szúnyog, két megcsodált leányarc és átváltozó helyszín között komiszul megsüllyed az idő: az ember riadtan ismeri fel két számycsapás, két virágzó fa és két ölelés között az évtizedek szakadékait. Azt, hogy ami volt és félig még itt is van, már csak a magunk elfoszló körvonalú tulajdona, s feladatunk, hogy élnünk sikerüljön: eme kontúrok megőrzése. Egyik legszebb, legemlékezetesebb versében, a Postáskisasszonyok ban írja: „Naponta várok levelet, hogy válaszom vigyem, / s az ablak mögött nekem rezdüljenek mellek, / öltsenek vékony blúzt a postáskisasszonyok; / ünnep, ha egyikük feláll, vagy rámnéz cinkos, / esdeklő szemével, ha kezemet is elveszi, / s éjszaka újrakomponálja vörös haját; / a barna: borítékra szeretkezi a bélyeget, / a szőke ferdén ragaszt, így tudom titkaikat, / álmukról fecseg a bélyegzés lendülete...” E sorokat olvasva az emberben bizonyossággá érik a sejtelem: a mottóul idézett mondat Amit nem kötözünk meg, az marad miénk - valóban Villányi László költészetének jelmondata. És felismerésével egy rejtező, ám annál elhivatottabb poéta ökonómiájával él. Tudja, hogy amit görcsös akamoksággal birtokolunk, az elvész, s amit képzeletünk tartományába vonunk, megmaradt. Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy az utóbbi módon megérintett világ a tágasabb, az érvényesebb. (Orpheusz Könyvek, Budapest, 1994.) Szepesi Attila / Árapály Kabdebó Tamás folyamregénye „A Duna egy metafora: az összetett és az ellentmondásosan rétegződő modem identitás, sőt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt” — úja Claudio Magris Duna - regényében. Hasonló hangvételű és szellemiségű mondatokat Esterházy Péter könyvében (Hahn-Hahn grófnő pillantása - lefelé a Dunán) is találunk. Nem is szólva arról, hogy A Duna vallomását író Ady Endrétől A Dunánál József Attilájáig a modem magyar irodalom egyik alapmetaforája lett ez a folyó. Kabdebó Tamás még 1972-ben határozta el magát a Duna folyamregény írására. Dél- Amerikából viszatérve is „homo Danubiusnak” érezvén magát úgy gondolta: „Ennek a tájnak tartozik visszaadni valamit a kincsekből, amiket útravalóul kapott. (Ami szívéből folyik tova, az nem az Amazonas, hanem a Duna.)” Regényfolyam írására Fáj Attila egyetemi tanártól kapott ösztönzést. Igaz, a komparatisztika genovai professzora sem volt egészen pontos, amikor az állította, hogy magyar nyelven folyamregényt még nem írtak. Németh László Utolsó kísérlete befejezetlenül maradt ugyan, az elkészült négy kötet azonban még így is figyelemre méltó kapcsolódási pont a két háború közötti európai regénytörekvésekhez. Ahhoz, hogy Kabdebó vállalkozásának tradicionális és újító vonásait világosan lássuk, 93
