Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Szepesi Attila: Az alma íze (Villányi László versei)
Az alma íze Villányi László versei „Amit nem kötözünk meg, az marad miénk” - írja titkos önarcképei egyikében a győri illetékességű Villányi László, aki - immáron túl a negyvenen - negyedik verseskötetével jelentkezett. A mondatot akár poézise mottójának is tekinthetjük. Mert lefokozott, álomi sejtelmekkel átitatott színvilágjellem- zi ezt a lassan, de biztosan érő költészetet: a harsány gesztusok, a divatos önkarikírozás kerülése. A műhelymunka - nőmén est omen, költőnk a Műhely című folyóirat főszerkesztője -, melyet egy középkori alkimista gesztusával végez, s aminek stációival nem akarja az olvasót meggyötörni. Csak azt teszi közzé, amit befejezettnek, amit végérvényesnek ítél. Korunkban, amikor szokás a félkész művet, a „kísérletet” műnek nevezni, szokatlan és dicséretes ez a gesztus, önfegyelemről, önismeretről árulkodik. Igaz, magában rejti azt a kockázatot is, hogy művelője lemarad a napi protokoll-listákról, kimarad a botránykrónikákból, és csak kitűnő költő lesz, nem napihírek harsány hőse. Szokatlan és szívet melengető ez az alkotói módszer a mi lassan, de biztosan bizantinizálódó művészeti életünkben, ahol végzetesen összekeveredik mű és szerep, teljesítmény és rikácsoló önértékelés. „Legnagyobb erénye, hogy noha látásmódjában, módszerében vitathatalanul modem költő, sohasem hódol a divatnak. Verseiben nem a spekuláció, a trükk, a tetszetős mutatvány játssza a főszerepet, ami manapság olyan sajnálatosan gyakori, hanem a tudatában évek során át lerakodott és mindig hatékonyan mozgósítható tapasztalat. Színhelyei, a gyerekkori, a kamaszkori, az ifjúkori város foghatóan, láthatóan megidézett részletei majdnem-metaforák. Kevés vonallal is pontosan, tartalmasán rögzített valóságdarabok, de egyszersmind az élet, sőt: a létezés elvonttá tisztult, térképen meg nem kereshető színterei is. Anyagszerűek, testesek, de a képzelet, a félálom, az absztrakció közegében állnak.” - jellemzi Villányi László költészetét az idősebb pályatársa, Lator László, kimondva e versvilág kulcsszavait: színhely, gyerek- és kamaszkor, félálom. A teremtő képzelet világunkat percről percre megsokszorozza. Minden pillanatmik időjáték. Állunk egy homályos sikátorban, egy ablak előtt, egy park füvén. Ballagunk egy lépcsősoron, vagy épp egy alagútban. Ismerősökkel vagy félig-ismerősökkel találkozunk: egykor-ölelt lányokkal, kifakult tekintetű hajdani iskolatársakkal, a város nevezetes bolondjaival. Utazunk egy villamoson, autóbuszon és figyeljük az ablakok - köztük egy-egy ismerős ablak - fény- és ámyjátéka- it. És e mindennapi gesztusok közepette megnyílnak körülöttünk az idő rétegei. Furcsán egymásra csúsznak és összekeverednek, mint egy fóldrengés-megmozgatta hegyoldalon, ahol a rétegek metszetében egymásra torlódtak a veres jáspis meg a füst-opál rögei az ifjabb - mindössze húszmillió esztendős - fésűskagylókkal és agyarcsigákkal. Lélek-geológiánk is efféle rejtett törvényeknek engedelmeskedik. A mindennapi csetlés- botlás közepette áttűnnek a helyszínek jelenvaló pillanatán a hajdaniak, melyekre emlékezünk, meg amikre talán emlékezünk - hisz ez a kvázi-emlékezés is teljes értékű, már azon praktikus okokból is, hogy nincsen, aki hitelességét megerősíthetné vagy cáfolhatná —, s épp az emlékezés eme sokszínű és rejtelmes természete következtében teremtjük meg: önmagunkat: Mi vagyunk azok, akik felidézett hajdani arcok, nosztalgiák, alma-ízű szavak és anyjuk-korúvá érett egykori leányok igézetében, miként Weöres Sándor kedvesen bölcs és kelekótya Jan Janson- ja, Dániából Dániába utazunk. És - képletesen szólva - az egész világ a mi Dániánk lesz eme időutazás következtében. Budapest és Győr, Beregszász és Villány (a költő eljátszik a maga neve és a tüzes bort termő település azonosságával) és Dánia lesz persze Esti Kornél felidézett alkonyi utcája is, ugyanúgy, ahogy Prága álomi városa, Kolumbusz „varázslatos Indiája”, meg az imagi- nárius tér, ahol „Valaha Néreus ötven lánya között éltem, / ötven pelyhes kar ért naponta bőrömhöz, / bár utóbb gyanítom: egy volt amaz ötven; / egész mostani életem őket keresve telik: / valaki szemével netán rámnevet Dótó, s egy kölcsönvett kézzel elvezet Euk- ranté; / ha komoly dolgok miatt megfeledkezem róluk, / fólsejlenek egy-egy ki nem mondott szóban...” Ez a tér, ez az idő, Villányi poézisének térideje már nem azonos a mindennapival. Belőle vétetett, de a maga törvényeinek, a maga gravitációjának engedelmeskedik. Kicsinyí92
