Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Ambrus Lajos: Az enyészet kukása - Adolf Buitenhuis
Ambrus Lajos Az enyészet kukása - Adolf Buitenhuis JL án kordivat volna: térképezni a romlást, a rothadást, a csődöt, amit az embernek nagyon nem akaródzik elfogadnia — a krízist, a végső bukást. Rajzolgatni a világvéget, festegetni halotti maszkokat - a maszkok alól az álarcon átsejlő idegen, őrült arcok sziluettjeit. Vagy éppen egy olyan valóságos tájat, amely ezen az egészen hihetetlen képen, Adolf Buitenhuis brutális fotóján látható. Vagy talán éppen a ’tájnélküliséget’ pingálni, amelyen aztán sem mélység, sem magasság nem képes rést ütni. Vagy a lárva-létet analizálni, amelyből nem kél ki semmi — és arc sem lesz többé, olyan se, mint e mostani sajátunk, amely ugyan kissé bamba vigyorú, kissé kifejezetten rossz, kicsit csekély individuumocskáké, de azért mégiscsak arc volna. Kordivat hát írni, skicceim, elemezni e szép mai neolit-kort. Válságfilozófiákat felmelegíteni — Nietzsche, Spengler, Ortega és a maiak és a holnapiak. A szellem halálát ecsetelni. Népek, kultúrák, stílusok, művészetek, istenek halálát danolni (sic!) — visszafelé és előre, innét, a lét és a nem-lét határáról. A civilizációs züllés és romlottság, a lealacsonyodás, végül tán még a meg sem indult élet elől. Bizony: sehol semmi dicső hellenizmus, sehol a tisztes ’beavatás’ esélye, a szívet átmelegítő prometheu- szi tűz, sehol, nyomokban is alig, az élet fölötti élet reménye. Adolf Buitenhuis holland fotós persze nem kultúrmorfológus és nem válságfilozófus, de még csak nem is újteoretikus, szerencsére - egyszerűen a tételes filozófiáktól, különösen a ’válságteóriáktól’ mentesen igyekszik masináját kattogtatni. Hogy ezt a nem is olyan egyszerű műveletet éppen nálunk, ezen a szerencsétlen, ’volt-szocialis- ta-kágéesté-béketáboron’ (Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Kína) belül méltóztatik végrehajtani, az bizony nagyon kínosan kellemetlen is tud lenni - magam is hirtelenjében arra gondoltam kényelmetlen fotóit nézve, szelíden ki kéne őt ebrudalni innét, el, más földrajzi irányokba ösztökélni, keletre, keletebbre, sőt még annál is keletebbre; a romlás ugyanis egyetemes és univerzális; szaktudori hajlamát az enyészet kukásaként arrafelé is nyugodtan kamatoztathatná. De hát: nincs menekvés — ecce homo (Homolka), íme, itt volnánk, ilyenek volnánk, nincs mit takargatnunk. Legelképesztőbb tájképén (Sulina, 1990) aztán már szinte egészen szeretetteljes viszony szövődik köztünk és az ábrázolt világ között - noha egyszerűen pszeudo-vi- lágnak látszik és még a hipotetikus élet lehetősége se nagyon képzelhető el erről az utca-képről. A fotó a Duna-deltában készült — hej a Duna, a Duna, fújjuk a metaforát az elterelt, a tönkretett, az erőművesített nagy folyamról, amely egyenesen ide kék-valcerozik, erre a döglött tájra. Ez itten a Duna vége és ez „összeköt” bennünket (geográfiai közelségét elszórt nádrakások jelzik) - de hát a holland fotós ezt a József Attila-i tájképet komponálhatta volna nyugodtan a Józsefváros valamelyik romlottan elomló mellékutcájába is, vagy a királyhelmeci cigánytelepen, de akár Nagy- és Kisszelmencen, egy különös, magyarlakta ikerfaluban, amelyet akár a tortát, oly brutálisan vág középen ketté a szlovák-ukrán államhatár. Vagy Mongóliában, Kínában, a tervutasításos gazdálkodás egyéb szép tájain. Olyan otthonian ismerősek ezek az utcára kiszórt törmelékek, a dacos terepjárók hernyónyomai, a járdanélkü89
