Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Martos Gábor: Összetört (a) Pótszék
A darab ismert: két férfi van bezárva egy szobába. Persze a dolog így nem igaz: nincsenek bezárva, kimehetnek. Legalábbis az előtérbe, a gázrezsóig. Tovább már nem, hiszen ide köti őket... valami. A munkájuk? A megszokás? Netán az ítélet? Vagy talán éppen csak egymást kötik ide? Vajon, ha Ben kimenne, mit tenne Gus? Vajon, ha Gus kimenne, mit tenne Ben? Vajon eszébe jutna-e egyáltalán Bennek, hogy kimenjen? Vajon eszébe jutna-e egyáltalán Gus- nak, hogy kimenjen? Vajon eszükbe jut-e egyáltalán, hogy innen ki is lehet menni? És vajon ki lehet-e, valóban? És ekkor a szobába, a két férfi közé egyszer csak váratalanul (?) betör a külvilág. A külvilágot ebben a darabban ételliftnek hívják. Hívhatnák máshogy is, de hát ha egyszer itt éppen így hívják... Végül is a külvilágot is csak kell hívni valahogy. És a külvilág az bizony be szokott tömi. Hol ide, hol oda. Most éppen ide. A két férfi közé. Úgyhogy ettől kezdve hárman vannak: a két férfi, és a külvilág, akit ételliftnek hívnak. Vagyis ez a darab tulajdonképpen egy szerelmi háromszög-történet; a megcsalások, megcsalattatások története. Az egyik férfi megcsalja a másik férfit az étellifttel. Márpedig három ember még akkor is sok egy kapcsolathoz, ha az egyikük étellift. Úgyhogy valakinek közülük pusztulnia kell. (Ez már csak egy ilyen véres szerelmi történet...) De a másik kettő sem élhet boldogan. Az ember már csak olyan, hogy - legalábbis a legtöbbje - nemigen él boldogan egy gyilkosság után. Még akkor sem, ha akkor már akár ki is mehet. (Hová?) Még akár a gázrezsón túlra is. Mózes István értelmezésében - és a két fiatal színész megbízható, pontos alakításában — ez a darab arról szólt, hogy van, aki elmegy, és van, aki ittmarad. Meg arról, hogy se elmenni, se ittmaradni nem igazán jó. Szóval, hogy a legjobb talán kívül maradni (merthogy ételliftnek se igazán jó lenni)... A kecskeméti bemutató után a darabot - hosszas szervezések, egyeztetések után - eljátsz - szák még egyszer Vácon, egyszer Kiskunhalason, és egyszer Szegeden, a Szabad Színházak Fesztiválján (s ez utóbbi előadásról megemlékezik a Fesztiválról írott beszámolójában a Délvilág című lap). Ennyi... Díszlet jelmez, zene, pénz, munka, lelkesedés, gondolatok, érzelmek... és ennyi. (Lehet, hogy tényleg a legjobb lenne kívül maradni?) * * * Az 1991/92-es évad végén vezetőváltásra kerül sor a Szolnoki Szigligeti Színház élén, s az 1992/93-as évadot előkészítő új direktor („természetesen”) nem érzi magára nézve is kötelezőnek elődje Mózes Istvánnak tett ajánlatát: a szerződtetési tárgyalások során közli, hogy ő bizony - eddig sikerek ide vagy oda - rendezőként nem, hanem továbbra is „csak” asszisztensként számít a színházban Mózes munkájára; egy esetleges önálló rendezés lehetőségéről pedig mindössze annyit ígér, hogy „majd meglátja”... Mózes azonban az új évad elején mégsem kezd asszisztálni Szolnokon, mivel a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője - aki az előző évadban vendégként rendezett a Szigligeti Színházban — látva a Pinokkió sikerét, már korábban meghívta őt, hogy a kolozsvári színházban is állítson színre egy gyerekdarabot. A választás ezúttal Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai című mesejátékára esik. Mózes István tehát augusztusban leköltözik Kolozsvárra, s elkezd próbálni. A munkát sok minden nehezíti (legalapvetőbben talán éppen az, hogy a Mózest meghívó direktor a próbafolyamat során végig nincs jelen a színházban, azaz a vendégrendező teljesen magára van hagyva egy számára ismeretlen, ráadásul a „főnök” jelenlétét nem érző, s ekként is „viselkedő” társulattal); a végeredmény: egy nappal a kitűzött bemutató előtt még nincs kész a díszlet, a jelmezek egy része, az előadásban fontos szerepet játszó egyetlen kellék elkészítéséről a műszakiak akkor kezdenek el gondolkozni, a darab második felvonását technikai hibák miatt még egyszer sem tudták végigpróbálni. (Mózes türelmét vesztve, magából kikelve ordít, majd bocsánatot kér érte. - A, hagyd csak, hozzá vagyunk mi itt ehhez szokva - mondja valaki a színház tagjai közül. - De én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ordítsak - feleli szomorúan Mózes.) A színház vezetése végül úgy dönt: a premiert egy nappal elhalasztják (s ez a „botrányszag” egyúttal jó alkalom a Mai Nap riporterének, hogy beszámoljon olvasóinak Mózes kolozsvári rendezéséről.) 83
